Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)
a kritika előtt, 1814 januárjában így panaszkodik Döbrenteinek: „A poézisről én valóban lemondtam, mert érzem, hogy helyzetemmel egészen ellenkező. A poézishez egész lélek kell. Én mint gazda s négy gyerek apja, érzéseimnek magamat soha által nem adhatom." A Berzsenyi-líra a kritika nélkül is elhalóban volt. Az a költészet, amit az ifjonti hevület, megint csak azt kell írni, műkedvelő átszellemültség fűtött, erre az időre elveszíti érzelmi alapjait. Ellankad a szerelmi tűz, s nem jön helyébe más, csak a gazdálkodói és házaséletbe való belenyugvás. Berzsenyi nem tudja elhagyni az amatőrséget, s átlépni a profik világába, ahol az ihletett- ség mesterségesen is elérhető, s nem épül az ösztönökre. Berzsenyi valójában olyan, mint a popzenészek, akik ifjúkori hevültségeiket éneklik meg, s amikor ezt túlélik, alig találnak ihlető forrásra. A kritika tulajdonképpen kapóra jött, az amúgy is betegeskedő és ihletsivárságba jutott, ám egyre inkább elismert, sőt dicsőített szerző rá tudott mutatni egy okra, ami miatt elapadt a belső forrás. Ugyanakkor e sérelmi időszak bár néhány gúnyos epigrammán s pár epistolán túl verset nem hoz, hozza a magyar költészet első komoly bölcseleti műveit. A Kölcseynek írt válaszok a Poétái harmonistika, A kritikáról szóló, többször idézett tanulmányok a magyar esztétikai gondolkodás első, s máig releváns szövegei. A versek helyett a versről való gondolkodásba menekült, s azt lehet mondani, az utolsó évek néhány erőltetett költeményét látva, hogy helyes döntést hozott. Szomorúan, de mégis szeretettel lapozgatja az olvasó az 1836-ban, sok-sok betegeskedés után az árnyékvilágnak mégis váratlanul búcsút intő mester verseit. Nem szólnak már hozzánk, a modern lélekfeltárás, a korszerű irodalmi beszédmódoknak a csíráját sem leljük meg bennük, néhány szép sornál csettintünk egyet, mint Rózsa Sándor, mikor szép lányt látott, hogy Hí be szép, másutt meg, hogy Hí be csúf. Szeretettel lapozgatjuk, nem a versek miatt, hanem mert szerethető ez a kicsit nyers ember, aki karakterétől annyira idegen költészetet művelt, és izgalmas számunkra az a kor, amiben el lettek vetve a polgári irodalom mag- vai, amikor kialakul a magyar nyelv, hogy olyan leveleket olvashatunk, amiben a nagy nyelvmester, Kazinczy bizonyos mondatokat a pontosság kedvéért inkább németül ír meg, s némelyek azzal próbálkoznak, hogy a bogarakat rovátkolt barmokként nevezzék meg. A modern kor pionyírjai mozognak előttünk, akik úgy alapoztak, hogy fogalmuk sem volt, milyen ház, milyen erőd, vagy épp sybarita váz fog ezekre az alapokra kerülni. Aztán egy pillanatra elakad a tekintetünk A közelítő tél című versnél (a cím copyrightja Kazinczy, ennyi talán megmarad a valahai nagymenőből), hogy „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, / Tarlott bokrai közt sárga levél zörög", s úgy érezzük, ha másutt nem is, de itt el lettünk találva. 35
