Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 7-8. szám - Háy János: A rovátkolt barom (Berzsenyi Dániel)

a régi virtus. Spártai fegyelem, önfeláldozás, hősiesség, bátorság, efféle általánosságokat olvashatunk ki a versekből, de mindez inkább kapcsolódik a lovagi erényekhez, mint a modern polgári értékrendhez. A hazafias versek kapcsán maga Berzsenyi is önkritikát gyakorol. „Az én hazafiúi énekeim, nem egyebek, mint ifjúi hevem ömleményei", írja 1811-ben, majd később ugyanitt: „Nékünk már most egyéb nem kell, csak fabrika, manufactura, pénz sőt egyéb luxus is! Ezekről pedig én odázni nem tudok, s következésképpen hallgatok." A jó művek sajátossága, hogy nagyon széles teret ad az értelmezésnek, adott esetben túlmutatva a szerzői szándékon. Mert az értelmezés egyrészt fakad a műből, másrészt fakad az értelmezőből. Az író a maga érzés- és élményanyagát belepakolja a műbe, ahová az olvasó a saját valóságával érkezik. A mű és az olvasó valóságainak találkozása a katarzis. A jó mű mindig más és más lehetőséget biztosít a katarzis megélésére, attól függően, hogy milyen valósággal lépünk be az általa kínált játéktérbe.

Berzsenyi gyermekévei nem voltak szokásosak, az apa, aki végzett jogász volt, de gazdálkodásból tartotta fenn a családot, bár nem ismerte Rousseau-t, mégis a genfi mester elvei szerint nevelte fiát. A testedzést, a friss levegőt és a természetes életmódot tartotta fontosnak, így aztán Berzsenyi elég későn, 13 évesen kerül iskolába, méghozzá a soproni evangélikus líceumba. A kamaszfiú nem lesz sikeres a középiskolában, az iskolakerülés, a randalírozás, a nők hajkurászása marad róla emlékként, s nem a szorgalmas tanulás. Se szeri, se száma a kicsapongásoknak, amit a tanárok jelentenek az apának, akivel egyre feszültebb a viszonya. A puritán erkölcsű, fegyelmezett apa és a szilaj, verekedős fiú mintáját itt találjuk meg először a magyar irodalomtörténetben. Apa és fia között, mint oly sokszor, az anya a közvetítő, a duhaj életmódhoz szükséges pénzt rendszerint ő küldi Sopronba, ruhába varrva, kalácsba sütve, mint valami színdarabban. Ám ez a színdarab az anya 1794-es halálával véget ér. A kicsapongó diákévek legendáját maga Berzsenyi is erősíti. „Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én szeretőm az én karjaim között elalélt", írja Kazinczynak, holott talán mégsem csupán a verekedés, ivászat és a férfierőtől elaléló leányok jellemzik ezeket az éveket. Itt ismerkedik meg a latin és görög szerzőkkel, a mitológiával, a történelemmel, s tanul meg a német városban perfekt németül, ismeri meg a német dalokat, verseket, divatos német nyelvű szerzőket, persze Goethe, Schiller és Hölderlin helyett például Kotzebue-t.

Nem tanulni gyűlöl, csupán az iskolai regulától, az „agyvázaktól" és a „systémák hagymázától" idegenkedik, ahogyan irtózik a tekintélyelvű apától is, aki összetépte papírjait, könyveit, eloltotta gyertyáját, hogy ne olvashasson, s pláne ne írjon verseket, amit méltatlannak tartott egy magyar nemeshez. Az örökös harc a két férfi között végül afféle börtönné teszi számára a szülői házat, amiben élnie nem lehet. „Ebből (mármint az apa és fiú ellentétéből) harc lett és örökös idegenség. Az ő háza nékem Munkács (mármint börtön) volt melyet csakhamar el is hagytam", írja Kazinczynak. Némi ellentmondás, vagy inkább furcsa következménye e viszonynak, hogy mikor Berzsenyi is apa lesz, amúgy jó apa, legalábbis a fia visszaemlékezései szerint, épp a megvetett apa elvei szerint neveli a gyerekeit. „Tízesztendős korában megtanulja a gyerek azt egy nap, amit hét- s nyolcesztendős korában esztendeig", írta Kazinczynak, utalva a saját életére,

26