Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Márton László: Régi német mint mai magyar (A költészetről és a fordítói munkafolyamatról)
kiváló volt. Valószínű, sőt szinte biztos, hogy a kötetbe kerülő új fordításokhoz Bernáth készítette a nyersfordításokat a középfelnémet eredetiből. Akárki volt is, a kolofonból az derül ki, hogy azt az 1950-es Lachmann-féle edíciót használta, amelyet magam is figyelembe vettem munka közben. Kereszturyt ugyanaz a szándék vezette, mint Latort: friss hangú, költőileg erős versfordításokból építeni fel a kötetet. A háború előtti fordítások közül ugyanazt a kanonizált hármat veszi át, amelyet Lator is, Babits, Szabó Lőrinc és Radnóti munkáját, de egyébként a kortárs költők-műfordítók legjobbjai vannak jelen a kötetben. Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Csorba Győző, Kálnoky László, Jékely Zoltán, Illyés Gyula, Képes Géza, Rákos Sándor, Orbán Ottó, Lator László ma is frissnek érződő átültetései sorakoznak egymás után. A magyar műfordítás aranykorának csúcsteljesítményei közé tartoznak, évtizedekig meghatározták a magyar Walther-képet, és magyarul hangzó szép versekként helyük van a magyar költészetben is. A kötet szerkezete igazi bravúr: egyszerre tudja szétválasztani, mégis egyben tartani Walther költészetének két vonulatát, a szerelmit és a közéletit. Sok tudást rejt és közvetít a középkorról, ugyanakkor poétikailag egyértelműen modernista szemléletű. És még valami csendes tiltakozás is kiolvasható belőle az akkor még nem konszolidálódott Kádár-rezsim repressziója ellen. * Amikor elhatároztam, hogy lefordítom Walther von der Vogelweide teljes életművét, nemcsak a versek közti átjárhatóságot akartam lehetővé tenni, hanem a költői személyiséget is rekonstruálni akartam. Ritkaság, hogy fordítói munka közben ennyire párhuzamosan épüljön fel az életmű és az alkotó. Ha egy szerzőnek részletesen vagy vázlatosan ismerjük az életét, akkor összekapcsolhatjuk az életrajzi tényeket az alkotói személyiséggel, a kulturális kontextust az életműben megfigyelhető poétikai stratégiával és eszköztárral. A „szerző halála" típusú doktrínák sem tagadják, hanem tiltják ezt a lehetőséget. Ilyenkor a fordító csak a szöveget értelmezheti újra, abban szabadíthat el szubverzív energiákat, és ezáltal értelmezhet át vagy állíthat előtérbe egy-egy alkotói jellemvonást. Én magam ezt leginkább Kleist és Goethe fordításakor tapasztaltam. Vannak persze olyan - nagyobbrészt régi, olykor újkori - szerzők is, akiknek életrajza nem ismeretes, vagy erősen hiányos. Ilyenkor is előfordul, hogy az alkotói személyiség erősen érezhető a műben. Shakespeare részletes életrajza azért nem hiányzik nekünk különösebben, mert személyiségét azonosítjuk a dramaturgiai eljárásaival, ezek pedig megismerhetők és színpadon megjeleníthetők. Igaz ugyan, hogy minden rendező másképp értelmezi ugyanazt a drámát, és minden színész másképp formálja meg ugyanazt a szerepet, de ezen dolgoznak, nem pedig a szerző személyiségén. Vagy hogy egy másik, Waltherhez közelebb eső példát mondjak: Gottfried von Strassburgról azt a két dolgot tudjuk, hogy Gottfried volt a neve, és ő a szerzője annak a Tristan és Isolda szerelméről szóló műnek, amelyben Waltherről mint kortárs költőről esik szó. Gottfried esetében életrajz egyáltalán nincs, mégis igen erős a szerzői jelenlét. A szerző párbeszédet kezdeményez az olvasóval, érték- és ízlésítéleteket sugall, feltárja műveltsége rétegeit, értékként mutatja be a szerelem 16
