Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Sándor Iván: Egy házfal Európában – 2017
Érvényesen dokumentálják ezt a műalkotások. Aki pillantást akar vetni a magyar történelemben a mentalitásokat kialakító kelepcékre, nézze végig Jancsó Miklós Szegénylegényedét, Radványi Géza Valahol Európábanját, Makk Károly Szerelemjét, Örkény István Pistijét, Papp András-Térey János Kazamatákját. Mintha a szimbolikus thébai kapura függesztett figyelmeztetést olvasnánk: „Ismerd meg magad!" VIII. Minden kulturális korszak merített az antik értékekből. Őrizte-megújította fogalmait. De amiként Oidipusz alátűnt a kolonoszi homályban, az Idő elhozta az egykori alapértékek elenyészését. Még tart a nagy búcsú. Még próbáljuk követni a vak király utolsó lépteit, de korszakunk lerántja a valóságot takaró álarcokat, és feltárul a Ritoók Zsigmond által leírt egykori Athénhoz hasonló látvány. Igaz, a búcsú már jó ideje elkezdődött... ...utazásra indul Márai Sándor a múlt század harmincas éveiben. Még visszapillant, nyújtja kezét a veszendő után: . .az utolsó pillanatig, amíg betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok arról, hogy volt egykor és volt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében... láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát... kaphattam-e sokkal többet az élettől?" (Egy polgár vallomásai) Az értelem diadala? A szellem ellenálló ereje? Az athéni demokrácia szophok- lészi visszaálmodása, amit két és fél ezer éven át vérben-mocsokban-pusztulásban is őrizni próbáltak az Őrzők? Nem árt emlékezni erre az európai demokrácia, a szellem világa elleni mai „lázadás" idején. A nálunk beköszöntő korszak éveiben, amelyről a világszerte elismert-tiszteit magyar tudós adta a leghatározottabb jellemzést: az illiberális demokrácia olyan, mint az ateista pap (Kornai János). IX. 2017 késő tavaszán, amikor megállt a Columbus utca 37. előtt, a friss vakolat takarórétegei alatt is látni vélte nemcsak a hetvenkét év előtti, de az azóta is eltelt Idő üzenő jeleit. Ottlik Géza írja, hogy Kosztolányi egyik novellájának alakját, útján hasonlóképpen megtorpanva, boldogság járta át, mert felismeri kisgyermekkorának az anyai szeretetből áradó biztonságérzését, azt, hogy amit ismert valaha, megvan sértetlenül, nem illúzió, hanem az élet kiindulópontja, olyan tárgyalási alap, amit nem szabad veszni hagyni... ...állt gyermekkorának utcáján a frissen vakolt ház előtt, látta a hajdani és az azóta eltelt Idő töredékeibe sűrűsödő takart nyomokat, érezte a velük való végtelen párbeszéd befejezhetetlenségét, és másféle boldogság töltötte el, mint amilyen az Ottlik felidézte hajdani „kosztolányis" érzés volt: annak a felismerése, hogy meg tudta, meg tudja őrizni együtt, ami volt, és amiben benne él, hogy minden mindentől elválaszthatatlan, ellenállva a hamisításoknak, az ócska kisajátításoknak, és ez olyan tárgyalási alap, „amit nem szabad veszni hagyni". 6
