Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
fölmerült, hogy a Ráday utcában, a koleszban is akkor van a diákbál. Gyorsan meggondoltuk magunkat, s bárhogy marasztaltak, eltökélten mondtuk, hogy inkább ott a helyünk, s nekilódultunk, hogy Csengődön elérjük a pesti vonatot. A hat kilométert trappolva tettük meg, s már le volt eresztve a sorompó, mikor az állomást elértük - de sikerült elérni a vonatot is, s mikor fölszálltunk, alig győztük kilihegni magunkat. De odaértünk a bálra! A siklósi Jutka-ügy után hosszú ideig el voltam keseredve, kerültem a lányokat, és csak futó kalandjaim voltak, szív nélkül. Ekkortájt figyeltem föl viszont - nagyon hiányzott már - egy sportosan, mondhatni franciásan öltöző, fiús-csi- bészes megjelenésű kislányra, aki történelem szakos és évfolyamtárs volt. Hol máshol történhetett volna az egész, mint a menzán. Sokáig figyeltem, aztán már „szemeztünk", majd végül egy alkalmas pillanatban mellé ültem egy menzaasztalnál. így ismerkedtünk meg. Törékeny alkata volt, és szép fekete, nyírott haja, ami délies, kreol bőrű arcát keretezte. Diannának neveztem, s Liskó lei mellett vele is nagy presszóba járók lettünk, ugyanígy, egyszer ő, egyszer én fizettem a kávét. Belvárosi lány volt, a Nemzeti Múzeummal rézsút szemközt laktak egy háromemeletes bérház második emeletén, és ahogy mondta: 1945 előtt az egész ház az ő tulajdonuk volt, vagyis a pesti középosztály elitjéhez tartoztak. Kiderült, mielőtt megismerkedtünk, előtte pár héttel vesztek össze diákköri szerelmével, s így lehetett szabad. Egyre inkább egymásba habarodtunk, azaz újból nagy szerelemben és szerelmeskedésben éltem. M. K. háborgott ugyan az elején, hogy miért zaklatom én az ő csoporttársnőjét, de Dianna gyorsan leszerelte. Rengeteget beszélgettünk, vagy ahogy akkor mondtuk: lelkiztünk, s erre, mint korábban leivel, mindketten jó „médiumok" voltunk. Rákapatott hamarosan a Párizsi udvarban készített kedvenc italára, a baccardira, ami nagyon ízletes koktél volt, és alapjául a kubai rum szolgált. De gyakran kifogytunk a pénzből, s ilyenkor „gyorssegélyért" édesanyjához fordult, aki belvárosi úrinőként szinte minden nap a Duna Korzó egyik kerthelyiségében ücsörgött barátnőivel. És mivel akkor Utassynak a Petőfi téren, a János Pince fölött volt egy fenntartott albérlete, oda is elég gyakran fölóvakodtunk. Megismertetett Milne Micimackójával, mondván, hogy ezen nőtt föl, s azt tervezgettük, hogy az egyetem befejezése után közösen elmegyünk Akasztóra tanítani, mivel - ahogy mondta - ott fog tudni, a hátteremben igazán megismerni. Istenem, de szép napok és hetek is voltak ezek! Aztán elérkezett az is, hogy meghívott látogatóba a lakásukba. Ekkor honnan, honnan nem, megjelent a menzán, asztalunknál az ellenszenves, gyanús alak, A., s ránk akaszkodva ő is meghívatta magát. Dianna dühös volt, de úgy gondolta, nem tehet ellene semmit, s így, egy délután hármasban mentünk föl hozzájuk a Múzeum körúti lakásukba. Édesapját találtuk otthon, aki nagyon kedves embernek tűnt és kedvesen is fogadott - édesanyja akkor is a korzón töltötte az időt. Dianna azt mondta, édesapja festőművész, anyja viszont a léha, munka nélküli asszonyok életét élte, aki főzni sem tudott, s így a lánya se. Egy kicsit beszélgettünk bemutatkozásként, és banánnal kínált bennünket. (Nemcsak hogy akkor ettem, de akkor is láttam banánt először.) Aztán mi Diannával elbúcsúztunk, otthagyva A.-t, aki az édesapjával izgalmas sakkjátszmába bonyolódott. - Nyáron Dianna útlevelet kapott és kiment Párizsba rokonokhoz, s én türelmetlenül 51
