Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 6. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Végre összetalálkozott a két csapat, s mi, kik részt vettünk a túrán, felszabadultan és megkönnyebbülve ölelgettük egymást. Onnantól már sétagaloppnak tűnt az út a szálláshelyig, de bizony mi úgy el voltunk csigázva (és átfázva), hogy hosszú ideig tartott, míg a meleg turistaházban igazán magunkhoz tértünk. S leginkább akkor ébredtünk veszélyeztetettségünk tudatára, mikor a ház dolgozói mesélték, hogy pár nappal azelőtt egy öttagú lengyel csoport járt (volna) ugyanezen az úton, de hóviharba keveredtek, letértek az útról, és mind odavesztek. - Ez volt hát az emlékezetes Kék túra! De volt számomra még egy döbbenet Tátralomnicon. Rátaláltam egy, a mieinkhez hasonló nyilvános telefonfülkére, s belül az emblémán ez állt: A Magyar Királyi Posta tulajdona... Igaz, hogy általában magyarul tudtunk beszélni az ottaniakkal, ez azonban - hogy mondjam? - fájt. Következő ilyen utunk sem váratott sokáig magára. A következő tavasz- szal (vagy nyár elején?) Lengyelországba mentünk, szinte ugyanaz a csapat, mint előbb Cseszkóba. A „váltópénz" számunkra szinte ugyanaz volt: egyéb apróságok mellett főként a Fecske cigaretta. Különféle nejloncuccokat vettünk érte. - Zakopánéban kezdtük a túrát, de itt a fenséges, ragyogó napsütésben magasodó csúcsok mellett másra nemigen emlékszem. Onnan Krakkóba mentünk, ahol több napot töltöttünk, és egy katolikus zárda hatalmas helyiségében, közösen találtunk elhelyezést. Megismerkedtünk két svájci egyetemista kislánynyal, akik mellénk szegődtek - vagyis leginkább hozzám. Törtük szörnyen a német nyelvet, és próbáltunk nemzetközileg ismert szavakkal kommunikálni. Például amikor kiruccantunk a közeli - ha jól írom - Wielicska nevezetes, ősi sóbányájába, azt akartam mondani nekik, hogy az „ősember" így meg úgy, s kényszeredetten azt mondtam: az „antik Mann". Mosolyogtak, de megértették. A bánya egyébként különös élmény volt, a felső és oldalsó falakon rengeteg füg- geszkedő denevérrel. - Onnan, ha jól emlékszem, Auschwitzba vezetett az utunk, s végigjártuk a hatalmas birkenaui tábort, a bejáratnál az Arbeit macht frei! felirat fogadott. Mindnyájunkra óriási nagy hatást tett, pedig gondoltuk előtte is, mire számíthatunk. Én különösen a szabadtéri WC-komplexum előtt álltam sokáig, ahol beláthatatlan hosszúságban nyúlt el a térdig érő beton budirendszer fala, méterenként egy-egy pottyantós lyukkal. Én jó Istenem! micsoda embertömeg, micsoda gyilkos méretek voltak itt, ha csak az egybeépített budi a lyukakkal több száz méterre is elnyúlt! - Végezetül Varsóba mentünk, ahol megkóstoltam a lengyelek által nagyon kultivált céklalevest. Mit mondjak? Olyan szörnyűséggel én még nem találkoztam. Társaim jó étvággyal falták, de nekem egy életre felkavarodott tőle a gyomrom. - Itt egyetemi kollégiumokban szálltunk meg, vagyis szobánként egyenként tudtak elhelyezni bennünket, mert folyt az oktatás, és ahol akadt egy-egy üres ágy, azt tudták számunkra fölajánlani. Egyébként igen barátságos, „rokon" nép fiainak kijáró fogadtatásban és bánásmódban részesültünk, s itt tanultuk meg kitörölhetetlenül a divatos szólás-mondást: polak-wenger dwa bratanki, idő sabli, idő sklanki (vagyis aki nem érti: lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát). - Én egyébként egy építészhallgató szobájába kerültem, a szobatársa éppen hazautazott. Az egész intézménynek különben - lehet, hogy hivatalosan is - volt egyfajta katonai jellege. Annál megdöbbentőbb volt 45
