Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 5. szám - Gyergyádesz László: „Vakító napsütés lángolt e vásznakon” (150 éve született Fényes Adolf)

vett az élete. Erről és kecskeméti éveiről így emlékezett vissza 47 éves korában: „Jogász voltam, de már gimnazista koromban rajzoltam a Borsszem Jankónak.4 Semmit sem tudtam, nem is láttam addig semmit, csak amit Kecskeméten mint kisdiák nézegettem vásáros napokon, reggel nyolctól kilencig, a keresztény hittanóra alatt, bódékban, ahol gyönyörködhettem a felséges uralkodóház arcképeiben s más olajnyomatokban. Teljesen kultúrálatlan voltam tehát, és véletlenül ismerkedtem meg egy szobrásszal a tánciskolában, aki beszélt nekem arról, hogy van minta-rajziskola, ahol művészetet tanítanak."5 1884-től kezdve, három tanéven át a budapesti Magyar Királyi Országos Mintarajziskola és Rajztanárképzőbe járt, ahol Székely Bertalan és Greguss János voltak a mesterei. Festőművésznek készülő társaihoz hasonlóan, 1887-től Fényes (ekkortájt kezdte el használni így a nevét) is külföldön folytatta a tanulmányait, azonban a korszakban oly népszerű müncheni akadémia helyett választottja az 1860-ban alapított weimari Grossherzoglich Sächsischen Kunstschule volt. Liszt városában a fiatal népi zsánerképfestő, Max Thedy tanítványa lett, mely valószínűsíthetően befolyásolta korai éveinek témaválasztását. A türingiai kisvárosban egészen 1894-ig tanult, melyet egy év katonai szolgálat, majd az 1891- 1892-es tanév erejéig Párizsban - William-Adolphe Bouguereau felügyelete mellett - folytatott stúdiumai osztottak két részre. Az utóbbi helyszíne a magyar művészpalánták által is szívesen látogatott egyik szabadiskola, az Académie Julian volt. Fényes szokatlanul hosszú festészeti tanulmányait 1894—1898 között a Benczúr Gyula vezette I. számú Festészeti Mesteriskolában fejezte be.

„Fényes Adolf nevét mintegy negyedszázad óta ismeri a magyar közönség. A szigorú naturalizmus jegyében indult el annak idején. (Fiatalkori képeit szinte gyötrelmes élethűséggel ábrázolt emberi alakok népesítették be). Realisztikus éleslátása később az érzelmi mozzanatok felé terelte őt. Röghöz kötött szomorú emberek gubbasztottak vásznain, a fényt a színek tüzét elbágyasztotta a tudatosan alkalmazott szürkeség, a tompító, fátyolos tónus. Később túlhaladottnak látta e kietlen szomorúság hangsúlyozását és élettelen tárgyak, utcasorok, folyópartok, szántóföldek inspirálták teremtő munkájában. Vakító napsütés lángolt e vásznakon, a fehér izzás felitta a színek tömöttségét. Színei könnyű, páraszerű tömegükkel valósággal lebegtek az erős körvonalak hálózatában. Fényes evvel is betelt. Az anyag, a foghatóság érdekelte elsősorban és témakörét ennek megfelelően, még szűkebbre kellett hogy szorítsa. Szobák sarka, asztalon elhelyezett színes térítők, virágok, könyvek foglalkoztatták. "6 Bálint Aladár író, a Nyugat műkritikusa így összegezte a festő első világháború előtti, egyben legismertebb időszakát, s annak irányváltásait. Fényes epreskerti polgárként már rendszeres kiállító, első sikereit is ekkor aratja. Az 1895-ben festett Pletykáért a Képzőművészeti Társulat 2000 forintos díját kapta, majd az 1896-os Civódásért elnyerte a Báró Rudics József által alapított ösztöndíjat (1897-ben ennek révén utazhatta be Európát). „Mestereit tekintve, akár meggyökeresedett akadémikus válhatott volna belőle" - írta róla joggal Genthon István.7 Fényes azonban viszonylag hamar túl tudott lépni e - szinte „kötelezőnek"

4 Később az Üstökösben és a Magyar Szalon ban is jelentek meg rajzai.

5 Bölöni György: Fényes Adolfnál (részlet az 1910-ben készített interjúból). Újra megjelentetve: In: Ezredvég, 2001/08-09 (http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0108-09/0108-092.html)

6 Bálint Aladár: Fényes Adolf új képei. In: Nyugat, XII, 1919/1. (epa.oszk.hu/00000/00022/00260/07701. htm)

7 Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig. Budapest, 1935. p. 209.

92