Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - Losoncz Alpár: A marginalitás méltósága (Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben)

hogy anyám egy szót se szólt végig. Nem védett meg. Én őt védtem, de ő nem védett meg engem. Olyan hangos volt a bőrönd, hogy már szégyelltem húzni. Összecsuktam a fogantyúját, inkább cipeltem. Kisétáltam az állomásra. Egyedül. Irigy voltam mindenkire, akit kikísértek. A váróban nem volt üres hely. A székek zömén hajléktalanok ültek. Nem bántam egyáltalán. Sajnáltam őket. Részegek voltak, de csak azért, hogy ne fázzanak odakint, ha az állomásfőnök kiebrudalja őket a váróból. Pár éve volt egy hajléktalan barátom. Minden délután, iskola után vittem neki enni. Ő cserébe verseket mondott, mesélt ezt-azt a költőkről, kérdezgetett is néha, tudok-e róluk valamit. Azt mondta, azelőtt tanár volt, de ezt sosem hittem el neki, csak úgy tettem, mintha elhinném. Nekem bőven elég volt, hogy nagyjából annyi idős, mint az apám, és tanulok tőle valamit. Aztán egyszer eltűnt. Nem izgultam, sokszor előfordult, hogy pár napig nem találkoztunk, de akkor már három hete kerestem. Még a rendőrségen is próbálkoztam, ott segítség helyett kiröhögtek. Amúgy is volt egy szatíros aktám korábbról, akkor se mentem velük sokra, nem is értem, minek mentem be. Semmit nem érnek. Persze, ha lelőttem volna a szatírt, engem biztos azonnal kézre kerítenek. Mindegy. Végül más hajléktalanoktól tudtam meg, hogy meghalt a bácsi. Furcsa, nem rázott meg különösebben a dolog. Volt egy olyan hülye érzésem, hogy talán jobb is így neki. A váróban is eszembe jutott. Neki már nem kellett végigfagyoskodnia a decembert. Húszperces késéssel gördült be a vonat. Piros, akadálymentes, tiszta Nyugat. Elcsattogtam a bőröndömmel az első kocsiig, berendezkedtem, felakasztottam a kabátom, kikészítettem a jegyem a kuka fölötti kis asztalra, és próbáltam elaludni még indulás előtt. A pesti út vagy unalmas, vagy megbüntet valamiért a kalauz. Egyszer nem vettem észre, hogy lejárt a diákom, és úgy úsztam meg a büntetést, hogy különböző dátumokat mondtam a kalauznak. Azt állította, tud minden névnapot. Fogalmam sincs, hogy átvert-e. Az én névnapom nem találta el, még a hónapot se, de hát ez nem jelent semmit. Azon az úton viszont nem volt kedvem se büntetéshez, se játékhoz. Elaludtam, és a fejem vagy ezerszer ütődött az ablaküveghez, fájt a vállam, a lábszáramat szétégette a fűtés. Nagyon fájt, hogy anyám nem védett meg. Csak állt és sírt. Kelenföldnél ébredtem. A kalauz vette az adást, ott volt a kezelt jegy az asztalon.

102