Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - Kelemen Anna: Delirium nocturnum; Margarita csokra

mosni az ablakokat. Most kinézni sincs kedvem rajtuk. Odakint úgy verdesnek az emberek, mint a félhulla pontyok, mielőtt apám fejbe vágja őket karácsonykor. Ez a másik. Egyszerűen gyűlöletes az evésig vezető út. Roppanás. Egymás után hat. Minden velős csont koppan, amikor leér a fazék aljára. A víz perceken belül vérszínű. Azután habzik. Nem tudom, mitől, de jobb is így. Talán a kifőtt vér habzik fel. Úgy szedem le a csontié tetejéről a barnás habot, ahogy anyám tanította. Néha egész nagy csomókat tudok kikanalazni. Mintha madártej lenne. Anyám azt mondja, azért kell lehabozni a levest, hogy ne legyen zavaros. Már most tudom, hogy nem fogok enni a levesből, hiába főzöm meg. Napok óta a szőlőszemek közül kimászó pókot is kirakom az erkélyre ahelyett, hogy agyoncsapnám. Pedig így is meghal, mert éjjelente fagy van. Az biztos, hogy egy tányér halált ma nem tudok megenni.

Csá, bébi, leléptem. Ezt mondta, mielőtt elment tegnap, ezt a mondatot főzöm bele a levesembe. Annyiszor csapták már be a bejárati ajtóm, annyifélét mondtak, suttogtak és üvöltöttek, mielőtt utoljára átlépték a küszöböt, hogy meg se lepett vele. Sőt, ez a változat tulajdonképpen tetszett. Nem volt elegáns, de becsülöm, hogy kimaradt belőle a sajnálom. Pedig sajnáltuk. Szóval bevágódott az ajtó, én meg csak ültem az ágyon, míg rám nem sötétedett. Még akkor is nedves volt a paplan, amikor felkeltem. Ez volt a mi nagy szerelmünk gyümölcse, összeizzadtuk búcsúzóul a drága ágyneműt, amit a nagyanyámtól kaptam. Úgy csináltuk, mint a filmekben, rögtön utána rágyújtottunk. Én pohárba hamuztam, ő meg mindenhova. Csá, bébi, leléptem. Megint azt dobolta az élet, hogy szabad vagyok. Ezek a csontok egy héttel ezelőtt még egy állatot tartottak egyben. A november évek óta a legunalmasabb dolgok egyike az életemben, rendre valami jellegtelen belépővel érkezik meg, és az érkezése után se történik a világon semmi. Idén olyan jól csinálta, hogy jövő héten decembert írunk, és én az elmúlt négy hétből alig érzékeltem valamit. Bár nem az elmúlt négy hétben, de az is észrevétlen történt, hogy újlipótvárosi lettem. Hazafelé jövet jöttem rá, hogy minden egyes kereszteződésben ismerem már a lámparendet. Mire mások lelépnek a járdáról, én rég átérek a túloldalra, és odáig merészkedtem, hogy a Hegedűs Gyula utcai optikát a körútival csalom. Az egyik kéznél van, a másikat pont ezért szeretem jobban.

Szégyen, de ahelyett, hogy olvasnám, egy ideje mappaként hordom a táskámban Az eltűnt időt. Beleraktam három csekket. A huszonötödik oldalnál egy harmincezres éves gázelszámolás van, a századiknál valami négyezres, azt hiszem, villany, a százhuszonharmadiknál egy tizennyolcezres közös költség. Se pénz, se posta, se Proust. Nem érdekel. Itt van a december, és ez a hónap végre minden, csak nem jellegtelen. Lassanként egy éve annak, hogy először találkoztam vele. írt egy üzenetet, annyi állt benne, hogy randevú. Kérdőjel nélkül. Már nincs meg, kitöröltem minden levelet, amit valaha írt nekem, ezért nem tudom, hogy az ú rövid volt, vagy hosszú, mindenesetre ő sokáig azt állította, hogy rövid volt, mert csak rövid u-val lehet csajozni. Határozott kontúrú illata volt. Ha megérzem máson, idegesít, mert annyira az övé. Ez valamiféle íratlan szabály, a lányoknak el kell siratniuk az első halacskájukat, pintyüket, később minden egyes szerelmüket. A szüzességük elvesztését meg illik megilletődötten, meg100