Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kelemen Anna: Delirium nocturnum; Margarita csokra
Kelemen Anna Delirium nocturnum Nagyon keskeny ez az erkély. Ez nem francia, ezt valami sóher nép találta ki. Ha kijövök, mindig jól ránehezkedem a küszöbre. Addig állok rajta, amíg meg nem vágja a sarkam. Nem véresre, csak lilára. Muszáj csinálnom valamit, különben nem történik itt a világon semmi, és újra eszembe jut, milyen keskeny ez a rohadt erkély. Meg az, hogy munkába menet majd megint átviszek egy adag mocskot Pestről Budára a négyeshatossal. A kutyával kéregető, szőke nőt a Jászairól, azokat, akik az ajtókat lesik, jön-e az ellenőr, a hamis bérleteket, a gondolatot, hogy az mégiscsak Moszkva, nem Széli Kálmán tér. De amíg a megállóig érek, már a hátamon ragad legalább egy öblös anyázás, a talpamon egy sűrű köpet, a bőrömön meg egy körúti gyrosos szaga. Amúgy nem olyan rossz ez a kis erkély. Ha lábujjhegyre állok, pont rálátok a Mátyás-templomra - gondolom, ezt értette városi panoráma alatt a főbérlő, amikor a hirdetést gépelte. És az utca is elég keskeny. Csak pár üveglap választ el a szemközti házban lakók állott szagú magánéletétől. Lábgyantázás, gyerekverés, bő olajban sütött palacsinták. Ez megy odaát mindig. * Felhúzott térdekkel ült a hálószoba padlóján, a falnál. Vastagon krémezett kezében kissé átázott cigarettát tartott. Körülötte hamu, csikkek és újságok. Hamutartója nem volt. Órák óta szellőztetett, az ablak két szárnyát egy-egy adag összetekert Metropollal támasztotta ki. A lift metronómszerű kattogása feszes ütemekbe rendezte az utca zsivaját. Szerette hallgatni. Még a ritmust megtörő gyereksikolyok sem zavarták. Annyira. A téglafal, amihez a hátát döntötte, vagy százévnyi hideget őrzött. A lány nem mozdult. Nyugodt volt. Végre eleget dohányzott ahhoz, hogy eltűnjön az orrába tapadt szag, amit a szomszédja árasztott. Reggel egyszerre nézték meg a postát, és ahogy ott álltak, feszegetve a horpadt postaládákat, megérezte rajta a nélkülözés kimért, belvárosi szagát. Aztán elmúlt. Majdnem egy időben azzal, hogy a vőlegénye elutazott pár napra. Egy éve ismerte, egy hónapja mondott neki igent és egy érv szólt mellette; az, hogy rendes ember. Csak sótlan. Nem tudta megmagyarázni magának, miért mondott igent már az első vacsorameghívásra is. A vacsora pocsék volt, a férfi szája kerek, láthatóan puha, akár egy halé. A pincér viszont kifejezetten vonzó volt, legszívesebben vele ment volna haza. Aztán belefáradt az ellenkezésbe, hagyta magát, és egyre sűrűsödtek a sosem várt találkozók. Egyik héten vacsora, másik héten ebéd, rákövetkező héten néma kocsikázás. Hogy mire alapozva kérte meg a kezét a férfi, azt sem tudta megmagyarázni magának soha. 96 III II III I I II FT
