Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - „Esett az eső, tehát maradtunk” – Schrammel Imre keramikusművésszel Kriskó János beszélget
minden kerámiát mázaztak. Ez volt a kánon. Ekkor volt aktív az úgynevezett nagy generáció, Majoros, Simó József generációja, Csekovszky Árpáddal bezárólag. Ok ezt az eljárást nagyon alaposan ismerték. Akkoriban sok ilyen megbízás volt, mert az építészek is nagyon megszerették a kerámiát. Többek között talán azért, mert nem várták el ettől a műfajtól azt a fajta szigorúságot, amit a szobrászatnál előírtak. Mi elég szabadon dolgozhattunk, míg a szobrászoknak a figura kinézetéig bezárólag számos előírásnak kellett megfelelniük. Mindezek miatt az építészek kifejezetten keresték velünk az együttműködés lehetőségét. Az sem volt persze lényegtelen szempont, hogy a kerámia volt a legolcsóbb anyag. Nagyon is sokat számított. Akkor még nem lehetett különféle agyagokat kapni, elképzelhetetlen volt a nyersanyagoknak az a gazdagsága, ami ma létezik. Mi magunk gyúrtuk össze a kerámia anyagát a rendelkezésünkre álló nyersanyagokból. Én egy ipari agyagot választottam a munkámhoz, ami hasonlított a korábban már említett samottokra. Tudtam szerezni ilyen anyagot a Magnezitipari Műveknél, ahol samott-téglákat préseltek belőle. Ezt az alapanyagot összekevertem egy vörösre égő, városlődi agyaggal, amit akkoriban még bányásztak.- Kísérleti munka volt? Korábban még nem próbálkozott ezzel az eleggyel?- Kicsiben kipróbáltam. Elvben elképzelhetetlen volt, hogy ne működjön majd nagyban is. Annyira azért már értettem hozzá. Ez a városlődi agyag egy bauxittartalmú anyag volt, a bauxitnak pedig az a tulajdonsága, hogy tűzállóvá tesz mindent. Tényleg kibírta a magas égetési hőfokot, ráadásul még a színe is tetszett. Égetés után szép, vöröses árnyalatot kapott, amely nem azonos a terrakotta színével, bár azért egy kicsit arra is emlékeztet. Mázat nem használtam hozzá. És azzal, hogy időnként beleütöttem kalapácscsal az anyagba - nem üthettem nagyokat, mert állványon volt az egész és beremegett -, a kalapácsütések hatására a finomszemcsék feljöttek a felületre, és ott világosabb lett az anyag. Ahol lehúztam a felületet, ott meg nagyon vörös lett. Volt tehát egy érdekes játéka az anyagnak. Most, hogy leszedtük a helyéről, a fotós lefényképezte. Nekem még fotóm sem volt róla korábban, pusztán az az egyetlen részletfotó, ami a könyvemben is szerepel. Amikor kimentem egyszer a Közlekedési Múzeumba, hogy lefotózzam a kész munkát, már nem találtam a helyén a művemet. Eltűnt. Pontosabban építettek elé egy paravánfalat. Egy kisvasút ment előtte. Ne kérdezze meg, hogy miért, magam sem tudom.- Azf sem tudja, hogy ki és milyen szinten döntött a munka sorsáról? Netán maga Aczél György?- Nem, nem hiszem. Szerintem inkább a múzeum igazgatója dönthetett így. Neki nyilván a kisvasút volt a fontosabb. Kínos volt, külföldieket vittem a múzeumba, meg akartam nekik mutatni a munkámat. De már nem volt mit megmutatni.- Mikor történt mindez? Nem sokkal az avatást követően, vagy csak évek, évtizedek múlva?- Egy ideig még látható volt, tíz évig biztosan. Amikor én kimentem oda a külföldi vendégeimmel, az kb. 30 évvel ezelőtt lehetett, akkor már nem volt látható.- Szó nélkül beletörődött ebbe?- Beletörődtem. Kitől kérdeztem volna meg, hogy mi a valódi oka az elfalazásnak? Kész válaszaik persze voltak. Kérem, szükségünk van a helyre, meg ilyenek. Akkor már más megbízásokon dolgoztam, így aztán nem csináltam ügyet belőle. Talán azért is engedtem el viszonylag könnyen, mert tudtam, hogy nem verték le, hogy a művem ott van a paravánfal mögött. Azért mondom ezt, mert ekkorra már volt arra is példa, hogy egy nagy munkámat egyszerűen leverték egy másik helyszínen. Ez a közlekedési tárgyú munkám 86
