Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - „Esett az eső, tehát maradtunk” – Schrammel Imre keramikusművésszel Kriskó János beszélget

tanársegédnek. Jó napot! - s ezzel otthagyott. Akkor ő volt a plasztikai osztály tanszék- vezetője. Ez a tömör tényközlés akkor gyakorlatilag a kinevezésemet jelentette. így lettem oktató az Iparművészetin, friss diplomásként. Ott is maradtam tanárként, különféle beosztásokban, lényegében a nyugdíjazásomig.- Nem sokkal a tanársegédi kinevezése után kapott egy feladatot a Hollóházi Porcelángyárban. Ez párhuzamos volt az oktatói munkájával, vagy fel kellett adnia időlegesen a tanítást?- A tanársegédi állás nem kötötte le a teljes heti munkaidőmet. Egy újabb véletlen a történetemben, hogy az Iparművészeti Tanács abban az időben az Iparművészeti Múzeum Üllői úti oldalán rendezkedett be. Dolgozott ott egy Juhász László nevezetű belsőépítész, aki tanított a főiskolán is, tehát látásból ismertük egymást. Átüzent értem, hogy látni szeretne. Azzal fogadott, hogy én a friss szellememmel menjek el Hollóházára, és váltsam meg ott a világot. Elfogadtam a felkérést, el is mentem Hollóházára, anélkül, hogy tudtam volna: mit is vár tőlem világmegváltás címén a megbízóm. Annyira nem voltam még képben, hogy azt sem tudtam, merre keressem Hollóházát. Akkor még csak úttalan utakon lehetett megközelíteni, Sátoraljaújhelyig vonattal, onnan pedig kisvas- útón. Megérkeztem, kalandos körülmények között. A gyárban aztán felvilágosítottak, hogy itt születik újjá éppen a magyar porcelán. Füzérradványban találtak egy kaolinlelőhelyet, erre építjük majd a magyar porcelán felvirágoztatását. Az ötlet körülbelül a magyar narancs nívóján állt.- Az volt a szándék, hogy teremtsék meg Herend ellenpontját, vagy Herend mellett egy másik, jelentős hazai porceláncentrumot?- Ez az, amit nem tudok pontosan. Amikor odaérkeztem, jelentős támogatást kaptam az Iparművészeti Tanácstól, meg az Iparigazgatás oldaláról is. Maga az iparigazgató, Simó József is ott tevékenykedett az Iparművészeti Tanácsban. Simó elmondta nekem, hogy mi a szándék az új magyar porcelánnal, s milyen feladatot szánnak nekem a megteremtésében. Komolyan is vettem a feladatot. Viszont menet közben kineveztek egy igazgatót, aki korábban a gránitgyár művezetője volt, Kristóf Bálintnak hívták. A kinevezése természetesen pártvonalon történt. Az új igazgató meghirdette a programot, hogy Hollóháza le fogja győzni Herendet. Neki tényleg ez volt a legfontosabb. Igen ám, de a füzérradványi kaolin, amire a csodát alapozták, mindenre alkalmas volt, csak épp porcelángyártásra nem. Görbülésre hajlamos anyag volt, és ezen túl még száz más baja is volt, minden ellene szólt annak az elképzelésnek, hogy majd ezzel az anyaggal gyűrjük le Herendet. Végül aztán a hollóháziak is ugyanúgy külföldről szerezték be a porcelán alapanyagot, mint ahogyan azt Herend is tette. Csakhogy Hollóházán nem volt a porcelángyártáshoz sem megfelelő szakmunkás, sem porcelánfestő, mindenki kezdőnek számított. Úgy döntöttem, hogy előjövök egy teljesen más szemléletű ötlettel, amely az adott körülmények között is megvalósítható. A kínai kék-fehér porcelánra gondoltam, ami nem egy finom porcelán, inkább durva, nem egy mívesen megformált valami. A Kelet-ázsiai Múzeumban volt ebből jó néhány példány, megnéztem őket, s akkor támadt a gondolatom, hogy valami hasonlóra kellene törekedni. Meg is próbáltam. Nem úgy sikerült, ahogyan azt vártam, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól a gyár vezetőségével. Hollóháza ekkor beletartozott a Finomkerámiai Ipari Trösztbe, és én nem csak a hollóházi gyárban, de az egész trösztben nemkívánatos személy lettem. A vezérigazgató mindenkivel közölte, hogy jobb, ha engem messze elkerülnek.

Ekkor álltam át a kerámiára. Akkorra már megtanultam a porcelánkészítés mellett a kerámiaégetés fogásait is. A porcelánt akkoriban tokokban égették, kerek kemencében. Ezeket a tokokat nagyon durva, talkumos, samottos agyagból készítették, amiből min84