Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 1. szám - Ferdinandy György: Elek-puszta

- Miért hoztál ide! - kiáltja. Te istentelen!

Csupa ilyen emlék. Megannyi kaland egy városinak. Máskor - jut eszembe! - fedeztetni visszük Babát. A monyáshoz! Monyás - csődör - nincs a faluban. így jutok el a majorba. Elek-pusztára, ahová felviszik a kancákat a falusiak.

Baba prüszköl, elsírja magát. Ketten is tartják. Milyen gonoszak az emberek! Remeg a gyomrom. Sajnálom szegény lovamat.

Elek-pusztán még a régiek élnek. Kammererék földbirtokosok. Vasárnap lejárnak a faluba. Mária, a nagylány mise után meghív két gyereket. Bemutatkozik, kezet ad.

A templom előtt sokan ácsorognak. Hírlik, hogy kitelepítik a svábokat. Mise után átsétálnak a kocsmába a férfiak.

Elek-pusztára még nem értek el az oroszok. A kastély olyan, mint egy régi, békebeli díszlet. Elegáns urak diskurálnak, és ezüsteszcájg csillog az asztalokon.

Hát akkor hogy is van ez? Körülöttem kormányt alakítanak a környékbeli földesurak. Nálunk, Pesten apa rendelőjét kiigényelte a hadtáp. Apát akkor már elvitték a nyilasok. Kimentek - bejöttek hozzánk a katonák. Magyarok, németek, oroszok.

Elek-pusztán, verőfényes, tavaszi vasárnap. Kirohanok, amint asztalt bontanak. Mária mutogatja nekem a versenylovakat. Felültetnek egy vén paripára (az, hogy felmászhatnék Babára, soha eszembe se jutott). A lány a ló tomporára paskol, az pedig nagyot ugrik és elrohan.

Mária kacag. A Kämmerer lány. Az egyetlen, aki ma is itt van, a Sionban. Akinek ma is az Erzsiké kisfia vagyok.

Leemelnek. Milyen volt? - kérdezik. Pesten nemrég még baltával szeleteltük a lovakat. Itt, Keresztúron Baba az egyetlen barátom. De ma már ritkán lát az ember élő lovakat.

*

A régi zárda most gimnázium. A színpad előtt csendesen misézget a pap. A régiek járnak az eszemben. Jól emlékszem valamennyire. A Piri ikrekre, a két Nyíri lányra. Veronika alig néhány hónapja halott. Vali, a nővére, odaát él, az Újvilágban. Ha ugyan. Mert ennél többet róla se tudok.

Aztán Szalay Benő, lent, a Liga (ma Kálló esperes) utca sarkán. És Szabó Ákos, a festő. Meg Jutka, az író. Az, aki pofon vágott Keresztúron. Ok ketten Párizsban élnek. Ha ugyan...

Csak én jöttem vissza ide. Forgatom a kottát, amit kiosztott a százéves Kämmerer lány. Kezdésre, dicsőségre, áldozás alatt.

A mi osztályunkat mere Margarita tanította. Egy karcsú, fiatal apáca. Az alattunk járókat a szelíd mere Ilona. Volt aztán még egy Szosztén-anya is. Rajta, szegényen, ma már csak mosolyogni tudok: a neve melltartót jelent a trópuson.

Csupa kedves emlék. Vidám dalocskák, francia szavak. És hát hogy vége, igen, vége van a háborúnak!

Azután azok, akik befogadtak. Ki tudná ma már felsorolni őket! Disztl Miklóst, a somogyországi sváb családokat. Mondják, hogy a Rajna völgyébe kerültek. Egy másik nagy folyó. De hogy ők mindmáig Duna-völgyi németeknek tartják magukat.

Ereszkedünk le a hegyről. A csendet vágni lehet. Az apró trópusi asszony megszorítja a karomat.

29