Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 4. szám - Fodor Katalin: Balázs József tárcanovellái elé

Fiú: Lányka, te itt, menekülj már - a hétpecsétes titok nyomodban, lépésedben a sivár gonosz van, s kikezdi lényed förtelmes leltár. Leány: Ne mondd, nem mondd, a térkép erőtlen, tiszta mappa, akit szeret, ölébe kapja, nem lesz belőle már kohold.

Fiú: A szél, akiben bízván bíztam, eltántorítja fuvallatát, és minden csúfsággal összevág, minek hazája itt van, itt van... Ismétli gúnyos monológját az üres kedélyű, sáros kertben, varázslatot hoz varázs ellen, és a vihart virágok óvják.

Leány: Kezdem végre érteni már a dalt, aminek nem lesz vége, csak az előadás oly sivár.

S éppen itt kerül terítékre.

Ha tudnám, mi a bökkenő, ez a szenvelgő, ősi álom, túl az életen és halálon, nem ocsmány, nem is előkelő - és a kaktuszok egyre döfnek selyemruhán, posztón keresztül; csurran a vér, de lustán, restül, akár egy ronda vidéki ötlet.

Fiú: A panasz is csak ócska gátlás, ami belep taposott földet, talán ettől lesz műveltebb, zöldebb - mely a megrontott időbe átlát.

És itt folyton csak koszorúznak, roskadoznak a kocsitetők, szeretnénk végre eldugni őt...

Jöjj el végre értünk, te unt Nap. Leányka: Az utolsó szó: kegyelem. Segítsetek ti omló árvák, kik a járatlan utat kijárják, hogy ami fönt, lent is az legyen.