Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 4. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Semmit sem tudhatunk, soha. Háromszor tagadta meg őt, aki megtagadta, háromszor fordította el tőle arcát a barátja, aki valaha-vele-együtt, akivel egykoron. A Kastélyban a költő, a kandalló előtt, figyeli a tűz örökkön tartó ropogását. A kandallóbaji a tűz valamiképpen mindig ott van, a Kastélyban a költő örökké ott üldögél, és csak táplálja saját szomorúságát. Soha, semmi, semmikor nem tudható. Elrejti arcát az, aki növelni akarja haragját, mert aki megtagad, szégyenében nem bocsát meg soha, semmiféle körülmények között. A Kastélyban üldögél a költő. Egyedül van, ahogy azt illik. A költő, a macska, valamint annak bundája A Kastély, a Kastély, Kastély! Hűvös szél áramlik mindenhonnan. A macska a kandalló előtt. Mozdulatlan, szinte halott. A költő verset ír. Mindez álom. Valóság nincsen. Valami test majdnem átlátszóan. Lebeg, lebeg, lebeg. Senkinek nem kell. Nem őrzi senki. A Kastély, a Kastély. Üres falak. Hideg szél, zárt ablakokon átal. Ki az, aki itt marad örökre?
