Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 3. szám - Ittzés Mihály: A bázeli bázis (Bartók Béla és két svájci hívének levelezése Bónis Ferenc közreadásában)
melyeket Bónis Ferenc riporteri közreműködésével mondott el a maga munkásságáról, egyben a kortárs zenéről, ahogy az a bázeli „műhelyben" megjelent, értékes adatokat és jellemzést kapunk nemcsak Bartókról, a zeneszerzőről, de az emberről is. Csak egy jellemző momentumot idézünk. Arra a riporteri kérdésre, hogy „milyen ember volt Bartók?", a válasz így hangzott: „Nagyon kellemes, nagyon nemes, nagyon tartózkodó. Nem volt beszédes, művésze volt a hallgatásnak. De ha sikerült értelmes beszélgetésbe, vitába bevonni, akkor persze megszólalt." A másik bázeli levelezőpartner, Müller-Widmann asszony ezt így látta: Bartók „a nagyobb társaságot nem szerette, de kisebb körben, számára rokonszenves emberek között, nagyon beszédes, derűs és közvetlen tudott lenni." S ugyanez a jellemzés más vetületben Sacher karmestertől: „...fontosnak tartom a zeneszerző részvételét a próbán. Bartók részt vett, de csak nagyon keveset beszélt. Ha mégis megszólalt, annak elementáris jelentősége volt." A levelezésből az is kitűnik, hogy Bartók a felkérésekre mindig olyan művekkel válaszolt, amelyek valamilyen formában már felmerültek zeneszerzői tervei között. A három „bázeli" remekmű, amelyek végleg kijelölték Bartók helyét a 20. század legjelentősebb alkotói között: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára (1936, bemutató 1937), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937, bemutató Bartók és felesége, Pásztory Ditta közreműködésével 1938), végül a vonószenekari Divertimento (1939, ennek 1940-ben megtartott ősbemutatóján Bartók nem tudott jelen lenni). A kétzongorás-ütős Szonáta a Kortárs Zene Nemzetközi Társasága (német nevének betűjelével: IGNM) bázeli csoportjának felkérésére készült. Mindezek történetét, levéldokumentumait olvasva egyfelől elszomorodik az ember, hogy nem Budapest vagy egy magyarországi vidéki város, egy hazai „Bázel" adta a korszakos remekművek létrejöttének mecénásait (a Divertimento esetében még a komponáláshoz szükséges nyugalmas helyszínt sem), első előadásainak elhivatott tolmácsolóit; másfelől hálásan gondolhatunk a „bázeli bázisra", Paul Sacher karmesterre, muzsikusaira és az ottani zeneélet más szereplőire, hogy a magyar zene üzenete új alkotásokkal is eljutott Nyugat-Európába, a világba. A másik levelezéskötet: Bartók Béla - Annie Müller-Widmann levelezése / Briefwechsel 1935-1940. Közreadja és fordította: Bónis Ferenc. Budapest. Balassi Kiadó, 2016. Ez is szól sok zenei dologról, művek előadásáról, Annie Müller-Widmann asszony Bartók művei iránti személyes - nem túlzás - rajongásáról. Ennek olyan jeleiről olvashatunk, mint az V. vonósnégyes házi bemutatója a művészetpártoló asszony és szemészprofesszor férje otthonában, vagy, hogy egyik kislányuk Bartók darabjait zongorázta. A levelezőtársak, főként az asszony helyzetéből következően sokkal személyesebbek e kötet írásai. A zeneszerző számos alkalommal volt a Müller család vendége. A kétzongorás szonáta bemutatójakor feleségével együtt. Mindig a legnagyobb tisztelet és udvariasság hangján megszólaló levélírók személyes dolgokról is írtak, Bartók például anekdotikusan utalt néhány szereplésének kellemetlen, nevetségességükben is bosszantó körülményeiről. Az asszony pedig betegségének gyógyüdülőbeli kezeléséről. 127
