Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Buda Ferenc: Pócs Péternek üdvözlet
Buda Ferenc Pócs Péternek üdvözlet Megjöttél hát, Péter, mondhatni: hazajöttél. Bár jómagam úgy sejtem: kanyarvető utaidnak vége aligha szakad, legalább egy-két arasszal az még odébb lehet. Két iramodás között egyszer azért majd elmesélhetnéd: mi a különbség egy jéggyalulta sziget-félszigetország meg a mediterrán nyugat-balkáni meredélyek emberpopulációi között, s mi az még bennük ezenfelül, ami felkavaróan avagy megnyugtatóan hasonlatos, s hogy azon tájakon, ahol ideig-óráig egy-egy biztosan oltalmazó tetőt találván fejed fölé, helybeli, hozott, sőt hazai, ám mindenkor hiteles anyagból meggyúrtad, összeraktad, egybeszerkesztetted és felmutattad a műveidet: e se jobbra, se balra, ám mindenképp falra valókat, szóval hogy arrafelé mi a harci meg harcközi helyzet a rég- és közelmúlt kincseivel s terheivel, a jelen kétes és biztos hozadékaival, továbbá a jövendő hol biztató, hol meg riasztó ígéreteivel. Arcunkat, megviselt, gyűrött vonásainkat mi idehaza időről időre rendbe, sőt ráncba szedjük, mert plakátok, falragaszok mostanság ugyan nálunk is bőséggel találtatnak, harsányak, öt-hat ölesek, lépten-nyomon beléjük botlik a tekintet, ám sajnos nem lelni bennük keresve sem az igazság valódi örömére. Hadd nézzem hát helyettük tompuló tekintettel is inkább a tieid színeit, foltjait, alakjait, sókerámia-fintorait. Tudod, Péter, jut eszembe, s tán nem véletlenül, van többek között egy Péter fiam, meglett ember már jó ideje, jár-kél erre-arra, lát-hall, figyel, leírja, nekem is elsorolja, s nem leszek vidám tőle. Ki a boldog, ó, vajon ki a boldog? Részint talán az, aki a dolgát teheti, s meg is teszi. Most veszem észre: lám, mondom csak egyre a magamét. Ám az a jó, hogy te is a magadét mondod, s hogy mondjuk, csak mondjuk a magunkét halálig, sőt szerencsés esetben talán még azon is túl. Péter, Pócs Péter, hát Isten hozott újra minálunk. 64
