Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 12. szám - A. Gergely András: Varga Lajos Márton emlékezetére (nekrológ helyett)
a kritikai pillantást, amit várni igen, de vágyni már kevéssé tudtak volna azután. Sokakra hatott ugyanis a kulturális sokk, a kapható s ígéretes élménytömeg, melynek révén Lajos esztétika-, vagy filozófiaóráin zavarba kergetően szembesített a kvázi-tudott, „ismert" világok-művek-attrakciók felmérhetetlen komplexitásával, illetve azzal is, hogy mindezek mégis átfogható-megölelhető-belátható tárgyiasulások voltak, melyek nem félelmes zavarok, hanem eligazodási biztonságok alapjai. Persze eltérő kulturális terekből elkülönböző befogadói tereket is lehet kreálni, hivatásgyakorlási tétekkel, valamely harmonikus életút garanciájaképpen elkönyvelt állapotban. Más, kreatív műfajokban, nem kellett talán mindenkor Varga Lajos Márton közvetlen meggyőző hatása, hanem elégnek bizonyult markáns álláspontja, szemüvegének fókusz- távolsága, egy kulturális univerzumból fénylő csillagot kiemelő teremtő gesztusa is, hogy mindaz az életút-erősítő adomány, melyet felmutatott, kulturális flow-ként szétterjedjen, megerősödjön, áthasson érzékeny lelkeket, akik majdan viszik tovább, gazdagítják, sokszorozzák a tudhatóságokat. E kreatív univerzum, melynek valahol inspiráló kreátora Sokak számára éppen Varga Lajos volt, s egyúttal olyan iránykereső attitűd élő példája is, mely valamiféle parttalan könnyedségűvé és rombolhatatlan magabiztosságúvá vált köztes világ volt, összekötő híd a tudható világ iránti legmélyebb alázat és hódoló nyitottság attitűdjét kínáló egyik oldal, s a rettenthetetlen munkabírás, megküzdés, bizonyításkényszer adta elhivatottság között. A rendteremtés, eligazodás, definiálás pontosságát képviselte emitt, s az involvált, megszállott, teremtett iránti révült tisztelet sodrását amott. A vállalásos ember közléskényszere, megváltásparadigmája hatotta át narratíváit, de azzal a tűzfényes óvatossággal, amely talán még nem sodorja partnerét erővel-erőszakkal valamely kulturális kiszolgáltatottságba, csupán elringatja a mérlegelés-gondolkodás- megfontolás lapályos tófelszínén. Pedig, talán e sok áttételes hatásnál, mélyre elültetett bizonyosságnál, hódoló érdeklődésnél, alázatos ismeretvágynál nem is igen volna lehetséges nagyobb ajándék, melyet diák tanárától, kolléga kortársától, olvasó szerzőjétől, szerző meg kritikusától kaphat. A normaértékű elvárásrend, ez a „lényeglátó-esztétika"-mentes miliő (persze) könnyedén kitermelte a korszakos értelmiségi szereptudattal, és ehhez méltó, vállalni merész érzékenységgel élés körülményeit - s jutott Neki a konfliktusokból, irodalomközi széthúzásból, életművek feszengéséből, írók, költők, olvasók, vagy bárki befogadó számára nem mindig egyértelmű irodalmi színtér belső feszültségeiből is. Ezt a „vállalásos"-t immár vagy harmadszor körmölöm ide - kissé modorosnak is tetszhet, ahogyan számomra is kérdéses volt, szinte már a hetvenes évek elejétől, mit akar ez jelenteni Varga Lajos szótárában. De mert tán Nagy László, Pilinszky, Utassy, Spiró, Poszler, Határ Győző, Mészöly, Csalog, Gion és szinte profetikus sorsú mások minőségjel- zőjeként használta, megmaradt bennem a sorsválasztás e kegyetlen és önemésztő verziója olyan jelzőtartományban, melynek ma már - talán mosolyognivalóan esztétíkátlanul, de annál személyesebben - éppen Varga Lajos lett egyik méltó példázata. Kihívó sorsparadigma, nekibuzdulás és beteljesítés, mersz és áthatás, a „...Ki viszi át...?" kérdésre adott szuverén válasz személyesítődött meg Benne, láttatva és átéléshez előkészítve azt, hogy a térerők zúzós iramában miként feszül a méltó megmaradás kényszere a környező, fals és korlátolt kultúrterek ellen... Nos, épp ez emlék intenzitásától, a silány és méltatlan kor vagy környezet ellenében megfogant válasz morális méltóságától és normateremtő eleganciájától maradhatott meg a szofisztikáit és esztétikailag parfümált beszédmódra kényes VLM oktatói és közbeszélői, riporteri, esszéista és kritikus attitűdje. Legegyszerűbben úgy fogalmaznám: nemcsak azért emelem be a laudáció körébe a szubjektív impulzusokat, az oktatói személyiség jegyeit, a világkép-alakító moralitást, mert azok az átélhető és tudatosítható korélmény, a „benne-lét" igénye és akarása, a személyes visszaigazolás és hitelesítés vállalható-válla127