Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 12. szám - A. Gergely András: Varga Lajos Márton emlékezetére (nekrológ helyett)

a kritikai pillantást, amit várni igen, de vágyni már kevéssé tudtak volna azután. Sokakra hatott ugyanis a kulturális sokk, a kapható s ígéretes élménytömeg, melynek révén Lajos esztétika-, vagy filozófiaóráin zavarba kergetően szembesített a kvázi-tudott, „ismert" világok-művek-attrakciók felmérhetetlen komplexitásával, illetve azzal is, hogy mindezek mégis átfogható-megölelhető-belátható tárgyiasulások voltak, melyek nem félelmes zava­rok, hanem eligazodási biztonságok alapjai. Persze eltérő kulturális terekből elkülönböző befogadói tereket is lehet kreálni, hivatás­gyakorlási tétekkel, valamely harmonikus életút garanciájaképpen elkönyvelt állapotban. Más, kreatív műfajokban, nem kellett talán mindenkor Varga Lajos Márton közvetlen meggyőző hatása, hanem elégnek bizonyult markáns álláspontja, szemüvegének fókusz- távolsága, egy kulturális univerzumból fénylő csillagot kiemelő teremtő gesztusa is, hogy mindaz az életút-erősítő adomány, melyet felmutatott, kulturális flow-ként szétterjed­jen, megerősödjön, áthasson érzékeny lelkeket, akik majdan viszik tovább, gazdagítják, sokszorozzák a tudhatóságokat. E kreatív univerzum, melynek valahol inspiráló kreátora Sokak számára éppen Varga Lajos volt, s egyúttal olyan iránykereső attitűd élő példája is, mely valamiféle parttalan könnyedségűvé és rombolhatatlan magabiztosságúvá vált köztes világ volt, összekötő híd a tudható világ iránti legmélyebb alázat és hódoló nyi­tottság attitűdjét kínáló egyik oldal, s a rettenthetetlen munkabírás, megküzdés, bizonyí­táskényszer adta elhivatottság között. A rendteremtés, eligazodás, definiálás pontosságát képviselte emitt, s az involvált, megszállott, teremtett iránti révült tisztelet sodrását amott. A vállalásos ember közléskényszere, megváltásparadigmája hatotta át narratíváit, de azzal a tűzfényes óvatossággal, amely talán még nem sodorja partnerét erővel-erőszakkal valamely kulturális kiszolgáltatottságba, csupán elringatja a mérlegelés-gondolkodás- megfontolás lapályos tófelszínén. Pedig, talán e sok áttételes hatásnál, mélyre elültetett bizo­nyosságnál, hódoló érdeklődésnél, alázatos ismeretvágynál nem is igen volna lehetséges nagyobb ajándék, melyet diák tanárától, kolléga kortársától, olvasó szerzőjétől, szerző meg kritiku­sától kaphat. A normaértékű elvárásrend, ez a „lényeglátó-esztétika"-mentes miliő (persze) könnyedén kitermelte a korszakos értelmiségi szereptudattal, és ehhez méltó, vállalni merész érzékenységgel élés körülményeit - s jutott Neki a konfliktusokból, irodalomközi széthúzásból, életművek feszengéséből, írók, költők, olvasók, vagy bárki befogadó számá­ra nem mindig egyértelmű irodalmi színtér belső feszültségeiből is. Ezt a „vállalásos"-t immár vagy harmadszor körmölöm ide - kissé modorosnak is tetszhet, ahogyan számomra is kérdéses volt, szinte már a hetvenes évek elejétől, mit akar ez jelenteni Varga Lajos szótárában. De mert tán Nagy László, Pilinszky, Utassy, Spiró, Poszler, Határ Győző, Mészöly, Csalog, Gion és szinte profetikus sorsú mások minőségjel- zőjeként használta, megmaradt bennem a sorsválasztás e kegyetlen és önemésztő verziója olyan jelzőtartományban, melynek ma már - talán mosolyognivalóan esztétíkátlanul, de annál személyesebben - éppen Varga Lajos lett egyik méltó példázata. Kihívó sorspara­digma, nekibuzdulás és beteljesítés, mersz és áthatás, a „...Ki viszi át...?" kérdésre adott szuverén válasz személyesítődött meg Benne, láttatva és átéléshez előkészítve azt, hogy a térerők zúzós iramában miként feszül a méltó megmaradás kényszere a környező, fals és korlátolt kultúrterek ellen... Nos, épp ez emlék intenzitásától, a silány és méltatlan kor vagy környezet ellenében megfogant válasz morális méltóságától és normateremtő eleganciájától maradhatott meg a szofisztikáit és esztétikailag parfümált beszédmódra kényes VLM oktatói és közbeszé­lői, riporteri, esszéista és kritikus attitűdje. Legegyszerűbben úgy fogalmaznám: nemcsak azért emelem be a laudáció körébe a szubjektív impulzusokat, az oktatói személyiség jegyeit, a világkép-alakító moralitást, mert azok az átélhető és tudatosítható korélmény, a „benne-lét" igénye és akarása, a személyes visszaigazolás és hitelesítés vállalható-válla­127

Next

/
Oldalképek
Tartalom