Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 12. szám - Szabó Gábor: Bevezetés egy családregénybe: identitás alkotása (Nádas Péter: Világló részletek)

(Álljon erre példaként az a jelenetsor, amelyből világossá válik az elbeszélő számára, hogy Magda nagynénjének nyomtatásban megjelent emlékiratai [Rendszertelen önéletrajz, Bp. 1978] és a valóságos események közt meglehetős szakadék tátong: könyvét a személyes bosszú mellett az ideológiához, mint „mutáns autoritás"-hoz fűződő lojalitás formálta.)

A memoár a látszat és a valóság kettősségét állítva a homlokzat mögötti, elfedett részek igazságát próbálja megérteni, e tekintetben a „gyanú hermeneutái" nagy, modernista áramához kapcsolódva. „Van egy másik világ a látható mögött. Ott ragyog az ember teljes arca és alakja, vagy csak onnan nézve válik láthatóvá.” (VR/II. 175.) - írja az elbeszélő egy helyütt, szinte a memoár poétikai és ismeretelméleti célkitűzését fogalmazva meg, s amikor máshol azt olvassuk, hogy „a hangköz és a szünetjel is zenéhez tartozik." (VR/I. 328.), akkor ezt ismét olyan metaforikus önreflexióként vagyunk hajlamosak értelmezni, amely egyszerre jellemzi a hallgatások és törések által mintázott kulturális szőttest, és az ezt ábrázoló műalkotás elliptikus szerkezetét. Ugyanakkor az sem kétséges, hogy ez az archeológiái vizsgálódás veszélyes átszállásként értelmeződik az elbeszélő számára, ahol a megértés ígérete, az „igazsághoz" való eljutás feladata rémisztő tartományokba enged bepillantást. Ismét önreflexív módon utalhat erre a következő passzus: „valamelyik lexikonban találtam Janusról egy eddig ismeretlen ábrázolást. Ezen két félrenéző arca közé volt zárva egy harmadik arca, a szemtől szembe néző. S ennek milyen volt a tekintete, Uramisten. Örült volt a tekintete. (....) A kérdés az volt, hogy miként láthatnám ezeket egybe.” (VR/I. 522-525.) A személyes és a történeti egymástól független!thetetlen kölcsönviszonyait, áttételeit illető előfeltevései értelmében az elbeszélőnek mindez kíméletlen belső utazást jelent egyúttal saját énjének, szubjektumának mélyére is. E kölcsönös egymásba foglalódás helyzetét így jellemzi a szöveg: „egy színházi előadás, amiben nem csak nézőként vagyok jelen." (VR/I. 182.)

Ezzel függ össze a Világló részletek formai megoldásának azon leleménye, hogy az emlékfolyam egy pszichoanalitikus talking cure módszerét, metodikáját imitálva jeleníti meg magát, amelynek szereposztása az előző színházas hasonlat alapján úgy fordítható át a pszichológia nyelvére, hogy itt az elbeszélő egyszerre paciens és terapeuta, megfigyelő és megfigyelt, vizsgálódásának tárgya és alanya. E kettős szerepvállalás paradoxiája magyarázza és indokolja az elbeszélői pozíció mindentől - így saját magától is - távolságot tartó helyzetét, illetőleg az emlékezés nyelvének reflektált, az azonosulás, belehelyezke- dés, az érzelmi közösség vállalását legtöbbször fegyelmezetten visszafogó modalitását. Ez az idegenség egyfajta személyiség-metaforaként eseményszerűen is megjelenik a visz- szaemlékezések során, pl. az autisztikus vonások, a feminitás vagy a betegségek többszöri hangsúlyozásakor, melyek mindegyike a gyerek közösségi léttel szembeni kívülállását erősíti. A jellemrajznak ezek a vonásai ráadásul visszaírják Nádas (elbeszélőjének) figuráját a művészregények hasonlóan érzékeny, beteges, a materiálisán durva világból kivonuló túlfinomult alkotó ismert karakterológiájába.

Az emlékező idegenségét erősíti az is, hogy legtöbbször a mások nyelvén szólal meg, családi beszélgetéseket idéz, levéltári dokumentumokat citál, kutatásokra hivatkozik, történeteket ismétel stb. Ugyanakkor a személyes emléknyomok mellett, amelyek elképesztően plasztikusan jelennek meg a könyv lapjain, az elbeszélő maga is gyakorta mások nyelvében képződik meg. Ebben a mindenkori másikak által uralt, elhallgatásoktól és elfojtásoktól terhes (kulturális) konfliktustérben az elbeszélő olyan pszichoanalitikusként próbálja rekonstruálni múltját, és a hozzá kapcsolódó életvilágokat, aki az emlékezést az önazonosság megszerzésének biztosítékaként kezeli, melynek segítségével beléphet az idő folytonosságába és nyitottá válhat a jövő felé. A Világló részletek elbeszélője/analitikusa a nem-értéstől a megértésig vezető folyamatot jár végig emlékezése során. Hogy ez a „megértés" miben is állna, az egyértelműen mindenesetre nem derül ki a memoárból, ám a szöveg bizonyos utalásai azt valószínűsítik, hogy a pontos jelentésrögzítés makacs igényét

118