Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)
maradhatott volna, és akkor talán..., de ő mégis a kisebbségi író sorsát vállalta fel könyvekkel és sok-sok rövid karcolattal, és arról... egyebek között arról, hogy miért nem szerették sohasem a politikusok. Innentől kezdve ismét emelkedett a hangerő, az emberek elsötétült arccal suhantak végig a folyosón, mert Herceg János sem szerette a politikusokat. Az országhatárokat sem szerette. Kimért, udvarias ember volt, de a határőrökkel legtöbbször ingerülten összevitatkozott, egy-egy külföldi útja után rövid jegyzetei megkeményedtek. És közben írt saját életéről is, magányosan egy magyarok lakta kis bácskai faluban, ahol vészes gyorsasággal fogyatkozott az őslakosság, akkor már nem találkoztunk kéthetenként, az országban elfogyott a benzin, akadozott a közlekedés, mellesleg az ország is megfogyatkozott, legfeljebb telefonon keresztül kiabálhattam a csöndesen írogató Herceg János fülébe. Most már telefonban sem. Pedig egyre jobban hiányoznak a lármás találkozások. Naplórészlet egy televízióról ... Szépek voltak azok az ünnepi fogadások, összejövetelek a nagykövetségen. Április 4-ét ugyan nem szerettem, mert akkor sokan tolongtunk, túl sok egyenruha és érdemrend gyűlt össze egy helyen, a Magyar sajtó, a Magyar kultúra vagy a Magyar költészet napján azonban kellemes beszélgetéseket lehetett folytatni érdekes és értelmes emberekkel, és akkor még Belgrádban sem volt égbekiáltó nyomor meg tömegtüntetés, és kötetlen társalgásban üzenni lehetett Budapestre. Igaz, később halszemű és a hónuk alatt minden bizonnyal pisztolyt viselő emberek faggattak, hogy miről folyt a beszélgetés azon a nemzetiszínű gyanús helyen, és én túlzott részletességgel beszámoltam nekik majdnem mindenről, beismertem, hogy szeretek a nagykövetségre járni, elegáns öltözékű emberek fogadnak már az ajtóban, az alkalmi ünnepségek nem hivalkodóak, de van ott minden, ami kell, a skót whiskytől a tokaji borokig, a téliszalámitól a töltött káposztáig, evés-ivás közben meg természetesen az irodalomról beszélgetek a jelenlévőkkel, hiszen valójában csak ez érdekel igazából, ezután aprólékosan taglaltam az irodalom gondjait, olyannyira aprólékosan, hogy a halszemű emberek egy idő után rám untak, túlságosan okosnak vagy túlzottan ostobának ítéltek meg (félek, hogy inkább az utóbbi kategóriába soroltak), akiből nem lehet érdemleges információkat kipréselni, szánakozva legyintettek, és felhagytak a rendszeres faggatással. A televíziót sohasem említettem nekik. Pedig minden fogadáson szájaltam a televízióért. Mármint a magyar nyelvű televízióért. Vagyis azt bizonygattam, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra, és egyáltalán, a magyarság érdekében a mai távirányítású és fantáziátlan világunkban mérhetetlenül fontos lenne felerősíteni a magyar televízió sugárzását, hogy az adásokat messze az országhatárokon túl is foghatnák azok, akik kényszerből ott ragadtak, és szeretnének megmaradni. Akkoriban az volt a véleményem, hogy idegen hatásra a Vajdaságban beszélik legcsúnyábban anyanyelvűnket. Azóta már tudom, hogy tévedtem. Pesten annál csúnyábban beszélnek. A televízióban is. Dühös pillanataimban 20
