Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 2. szám - Gion Nándor: Hátrahagyott írások (I. rész)

Naplórészlet írókról és szerkesztőkről

Az íróknak nagy szívük van, a szerkesztőknek sötét a lelkűk, az írók szeretik, megvédik egymást és összetartanak, a szerkesztők ellenben gyanakvóak, ravaszak, és hajlamosak az alattomos gáncsoskodásra. Nagyjából ez a tévhit fogalmazódott meg bennem pályám legelején, és magam sem tudom miért, de némi módosításokkal még ma is ezt vallom néha, talán azért, mert mint annyian mások, én is ragaszkodom némely ifjúkori rögeszméimhez.

Egyébként sikeresen futottam neki az irodalomnak, a szerkesztők nem gáncsoltak el, első könyvem ugyan elég szánalmas és sovány füzetecske lett minden tekintetben, a kritika azonban elnéző jóindulattal fogadta, felbátorodtam, második könyvemmel már első díjat nyertem egy regénypályázaton, és fényképem egyetlen napilapunk címoldalára került, igaz, hogy a legaljára, de mégis a címlapra. Mindez 1968-ban történt a régi nagy Jugoszláviában, amit nagyon sokan szépnek, erényesnek és mosolygósnak láttak, én ugyan azon kevesek közé tartoztam, akik kételkedtek erényességében, de abban az esztendőben helyeslőén bólogattam, hiszen központilag szervezett, spontán tömegtüntetések robbantak ki a népesebb városokban a Csehszlovákiának nyújtott szocialista testvéri segítség ellen. Díjnyertes regényemet is ilyen szellemben írtam, úgy éreztem, tökéletesen a vonalon vagyok, szövegembe tehát becsempészhetek néhány rebellis mondatot is a nemzeti egyenjogúságról, a kutya sem fogja észrevenni, legfeljebb csak azok, akiknek írok. Első fokon bevált az ötlet, a címoldalra kerültem, a következő lépcsőn azonban már megelőzött a politika. A regényírás ugyanis nyűgös és hosszadalmas munka, a politika sokkal rugalmasabb és elevenebb. Mire a tekintélyes díjat átvettem, a tüntetők hazavonultak, a politikusok megbékéltek egymással, én meg ott álltam egy problematikus kézirattal, mely díjat kapott, de immár a kiad- hatóságát is megkérdőjelezték. A kiadó demokratikus lépésre szánta el magát, sokszorosította a regényt, elküldte véleményezésre a vajdasági magyar íróknak, és összehívta őket tanácskozásra. Vagy hetvenen voltunk magyar írók akkoriban azon a tájon, majdnem mindenki eljött. A kiadó természetesen nem bízott az írókban, nem tudta, hogy mit fognak mondani. Én sem tudtam. A Főszerkesztő azonban semmit sem bízott a véletlenre. A tanácskozás előtt fél órával bekéretett magához, és nyájasan elbeszélgetett velem. Sima modorú ember volt, mint általában a szerkesztők, elmagyarázta, hogy a nemzetközi helyzet megváltozott, néhány, a Szovjetunió és az egész tábor ellen csattogó érdes mondatot csiszoljunk le, akkor nem lesz semmi baj, a regény ezzel a módosítással is remekmű marad. Meggyőzött, beleegyeztem a csiszolgatásba, így mentünk el az írók közé.

Kellemes meglepetés várt rám. Az egybegyűltek egyhangúlag kiálltak mellettem. A legnagyobb hatást egy daliás termetű, tekintélyes idősebb író keltette. Beszéde mindössze két tőmondatból állt, és így hangzott: „Az írók között mindig voltak kurvák. Mi ne legyünk azok." Ezután mindenki arra szavazott, hogy a regényemet sürgősen ki kell nyomtatni úgy, ahogy van.

Ekkor felállt a Főszerkesztő, mosolyogva közölte, hogy ő már megegyezett a szerzővel a kisebb módosításokban, a könyv természetesen meg fog jelenni, és nem lesz semmi baj. Teljesen fölösleges heveskedni és trágárkodni. Irótársaim

37