Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Gajdó Ágnes: Irodalmi nyomkeresés (Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyessége)
létjogosultsága van az irodalomtörténet-írásban, akkor az irodalmi mű létrejöttének, vagy éppen hatásának, utóéletének olyan aspektusait tárhatjuk föl, amelyek más módszerekkel nem lehetségesek." (9-10.) Szeged városa megkerülhetetlen a magyar irodalomtörténetben. Olyan sok írónk, költőnk időzött a Tisza partján, ki tanulmányai, más a munkája miatt, hogy a kutatók nem győzik föltérképezni Csongrád megye székhelyének irodalmi életét. Mindig előbukkannak újabb és újabb adatok. Gyakran véletlenül talál valami apró nyomot, aki jól figyel, olykor pedig bizonytalan félinformáció nyomába ered, s meglehet, később nem jár sikerrel. De aki erre a munkára adta a fejét, annak számolnia kell a kudarc és a csalódás lehetőségével is. Bíró-Balogh persze általában jó helyen kutakodik, a legapróbb nyomot is nagyítóval vizsgálva meg. A kötet első felében a városhoz kötődő alkotók közül Juhász Gyuláról, Móra Ferencről, József Attiláról, Ortutay Gyuláról, Weöres Sándorról, Radnótiról és Baka Istvánról tudhatunk meg új információkat, majd Kosztolányi szegedi kapcsolatait elemzi a szerző. A harmadik fejezet középpontjában Tömörkény István utóélete áll, a negyedik ciklusban a mára szinte teljesen elfeledett író, Hegyi István életrajzának dokumentumait ismerhetjük meg. A zárórészben Radnóti Miklós életművéhez kötődő tanulmányok, kisebb közlések szerepelnek. Végigolvasva az eredetileg zömmel az interneten megjelent írásokat, szembetűnő a precíz filológiai munka, amelynek eredménye néha valódi szenzáció vagy igazi kuriózum. Vegyük például Weöres Sándor versét - Levél Szegedre -, melyet Ilia Mihálynak írt, vagy egy másik, a „kritikuskirálynak" szóló rögtönzést. Utóbbi nem jelent meg kötetben, s leginkább az Ilia Mihályról szóló szövegekben szerepel. Bíró-Balogh egy másik elfeledett Weöres Sándor-versre is felhívja a figyelmet, mely egy aukción bukkant föl 2013-ban. A költő a Tisza Hotel fejléces levélpapírjára írta golyóstollal A vándor üdvözlete című tízsoros költeményt, javítás nélkül. A vers keletkezéstörténetéhez tartozik, hogy a Weöressel készült interjú mellett keretben megjelent a Csongrád Megyei Hírlap 1969. április 13-i számában. Később azonban a gyűjteményes kötetekből valamiért kimaradt, s nem került bele a centenárium alkalmából megjelent Elhagyott versek című kötetbe sem. Bíró-Balogh könyvéből kiderül, hogy a legtöbb irodalombarát, aki Szegeden élt, vagy csak megfordult a Tisza-parton, valami módon a város kultúrtörténetében is megkerülhetetlen szerepet játszott. Gondolhatunk a lapszerkesztő, majd múzeumigazgató Móra Ferencre, a régi magyar irodalommal foglalkozó Dézsi Lajos professzorra, vagy épp Szalay József rendőrfőkapitányra, aki több mint két évtizeden át a Dugonics Társaság elnöki tisztét is betöltötte. S minthogy minden ember és minden mozzanat sajátos módon valamiképp összefügg az irodalom történetében, nem csodálkozhatunk, hogy a „literátus főkapitány" gyűjteményében több dedikált Kosztolányi-kötet is megtalálható, s hogy Juhász Gyula „hódoló kézcsókkal" ajánlotta Testamentom című kötetét „a legszebb és legjobb magyar menyecskének", Dajbukát Ilonának. Nagyon érdekes, hogy az irodalomtörténészek sokáig úgy tudták, Radnóti Miklós 1939. február 5-én járt utoljára egyetemi éveinek helyszínén. Később kiderült, s Radnóti felesége is rögzítette naplójában, hogy 1940 márciusában is megfordult a Tisza-parton, Ortutay Gyula egyetemi magántanári próbaelőadását hallgatta meg. 119
