Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)

január 30-i számában fölidézte, hogyan nyomoztatott az őt oly jól lefordító „ismeretlen" után - hogy személyesen is megismerhesse.) Valószínűleg Ignotus elismerésének jele, hogy, még 1913-ban, Storfer a Nyugatban is fölbukkant. A Nyugat 10. és 19. számában három írása is megjelent. Az egyik, a Zakata című, talán nem is véletlenül, régi kolozsvári barátja, a különc Richtzeit Artúr emlékét idézi föl. (Megemlékezése mindjárt visszhangot is váltott ki. A kitűnő prózaíró, Török Gyula, ugyancsak Zakata címmel, már a Nyugat következő, 11. számában úgy vélte, s „megtisztelő körülmény"-nek mondta, hogy „szegény Arhur" „egyénisége érdekességeit finom tollal, finom elmeéllel [...] méltatta régi kolozsvári jó embere, Storfer".) S az is e történet része, hogy 1913. június 16-án Ferenczi Sándor is megismerkedett vele - s azonnal, már 17-én referált is erről Freudnak. (Friedrich 2015: 319.) Magyarországi kapcsolódásainak további, nem érdektelen jele, hogy 1914-ben Berlinben megjelent pszichoanalitikus könyvét (Marias jungfräuliche Mutterschaft) idehaza a Huszadik Század júniusi száma ismertette. (A recenzens az ugyancsak analitikusan orientált Varjas Sándor volt.)

Ezt a Magyarországhoz s a magyar szellemi élethez való kapcsolódását egyszerre erősítette és tördelte a világháború, amelyet, ha pontosak a szakirodalom adatai, a magyar hadsereg tisztjeként végigharcolta. Meg is sebesült. Annyi bizonyos, a Budapesti Közlöny

1918. március 30-i száma kitüntetéséről adott hírt. Ahogy a hivatalos közlemény írta: „O császári és apostoli királyi Felség" „az ellenséggel szemben kitűnő szolgálat elismerésül" egyebek között Storfer Adolf 63. gyalogezredbeli tartalékos hadnagynak „a koronás arany érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján és a kardokkal" kitüntetést „méltóztatott legkegyelmesebben adományozni". A háború végén Budapestre tért haza. 1918. december 6-án Ferenczi Sándor erről így számolt be Freudnak: „Néhány nappal ezelőtt Storfer tűnt fel errefelé. A francia frontról érkezett, még egészen katona, és a forradalmi zűrzavarban nem igazodik ki." A pszichoanalízishez, folytatta Ferenczi, „hű maradt". (Freud/Ferenczi 2003. II/2. 199., idézi Friedrich 2015: 320.) Jellemző, hogy a morális fölháborodásainak rendre hangot adó Storfer, szinte azonnal haza érkezése után megírta vádiratát Bartha Albert hadügyminiszter ellen. Olvasói levélként közreadott cikke, Vádolom Bartha Albertet! címmel már a Népszava 1918. december 13-i számában megjelent. (Érdekes, de aligha véletlen, hogy sok erdélyi adattal érvelt.) Itthon, amennyire megállapítható, a pszichoanalitikus közéletben vállalt szerepet. Mindjárt, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkári beszámolója szerint, már „az 1918. évtől" felvételét kérte a néprajzi társaságba. Az 1919. január 29-i választmányi ülésen, Róheim Géza (1891-1953) javaslatára, „Storfer A. József író Budapestről" meg is választatott (Ethnographia 1919: 136.). A fiatal, „galileikörös" értelmiség lapjában, a Szabadgondolat 1919. február 15-i számában pedig, Psychoanalysis ante portás! címmel pszichoanalitikai tanszék fölállítását követelte. Nem is eredmény nélkül. Mint ismeretes, Ferenczi Sándor csakugyan katedrát kapott a budapesti egyetemen - igaz, a tanszék, az apokaliptikus viszonyok közt nem lett hosszú életű (vö. Erős 2013).

1919. március 9-én a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesületnek is tagja lett. Akkor, a Korrespondenzblatt regisztrálása szerint, lakcíme ez volt: Budapest, VIII. Szentkirályi u.

6. (Giefer 2007, idézi Friedrich 2015: 320.)

A „kommün", azaz a Tanácsköztársaság hónapjaiban is Budapesten tartózkodott. A bukás után, már távollétében, ellene is vizsgálat indult, s az ekkor (1920. február-október) keletkezett iratok (BFL - VII. 18. d - 13/7275-1920) alapján tudható, hogy a kommün alatt, főhadnagyként, a Keleti pályaudvari 72. számú postahivatalnál teljesített szolgálatot, Helmár Ágost alezredes parancsoksága alatt. (A hivatalt katonatisztek és postai tisztviselők együtt látták el.) Hogy pontosan mi volt a feladata, az iratokból nem derül ki, csak sejthető, hogy a katonatisztek, így ő is, az információforgalom felügyeletét látták el. (Az egyik tanú például, saját önmeghatározása szerint, cenzor volt.)

90