Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
hét. Valamint csak eretnek tételezheti föl, hogy tévedt az egyszeri professzor, aki, midőn hírül hozták neki, hogy feleségének gyermeke született, meggyőződéssel szólt: Nem igaz, csak egy hét múlva születhetik. - Nem számolhatott le »igazában« az élettel, mondja hasonlóképpen az elmélet." Nem nehéz észrevenni, hogy Storfert igazában e magyarázó elmélet önellentmondása érdekli, a lelki ok, a motiváció félreértelmezése. Gondolatmenete egy pontján általánosítva is kimondja: „Az elmélet nem kritikusan gondolkozó emberek kezében Prokrusztesz-ágyává válik a valóságnak. Ne a valóságon találjunk kifogásolni valót, ha nem illik rá az elmélet. Még a legigazabbnak és leghelyesebbnek tetsző elméletet sem szabad tovább érvényben hagyni, amint ellene szól valami a valóságban, amely szülőanyja, termőtalaja volt. Hátha még az elmélet nem is a leghelyesebbek közül való. Mint ez az elmélet az öngyilkosságok hangulatos pózáról." Nem lehet nem megfogalmazni a föltevést: a „hangulatos póz"-t az öngyilkosságok valóságos motivációi közül kizáró „elméletben" saját sérelmét látta. A saját öngyilkossági kísérletében szerephez jutó (közelebbről sajnos nem ismert) póz lelki realitását védelmezte. Le is szögezte: „tulajdonképpen bizonyos pózolás, színjátszás minden emberben és mindenkor megvan. Ennek a színjátszásnak az a hivatása, hogy csökkentse a távolságot, amely fennáll a valóságos »én« és ama »én« között, amelyet képzeletünk, óhajtásunk alkot meg. Az első »én«-től függ, hogy mily messze van tőle a második és mennyire tudja amazt megközelíteni. Megesik, hogy az egyik én eléri a másikat, Y úmál egy pillanatra elérte. O egy pillanatban oly embernek képzelte magát, aki kedvenc nótáját hallgatva, az alko- nyatot szemlélve főbelövi magát. - És - ki meri tagadni - a valóság el is érte a képzeltet." A kommentárja pedig ehhez félreérthetetlen: „Bizony nem komédia ez, komoly dolog és való." Öngyilkossági kísérlete mögött tehát valami ilyesféle összefüggés volt, Jung hiába nevezte azt „infantilisnak", s vezette vissza a szkizofréniára. Storfer, Y úr példázatát magyarázva, „megvédte" kísérletét. Emögött, nem lehetetlen, már az orvosával a Burghölzliben folytatott diskurzusok tapasztalata is ott volt. Szóban forgó cikke ugyanis már egy, mondjuk így, analitikus énfelfogást demonstrál. „Azt mondtuk", olvashatjuk egyebek közt e cikkben, „az öngyilkos lelkének, lelki állapotának tüzetes ismerete szükséges" (tudniillik megértéséhez). „Lenge fogalommá vált a »lélek« a materializmus, a szkepszis, a bölcsészeti forradalom korában. Aki a fogalomvilág anarkiája idejében a »lélek« szót használja, jól teszi, ha mindjárt meg is mondja, mit ért alatta. A tudomány már odajutott, hogy »én«-nek, »psziché«-nek, »személyiség«-nek az egyén képzeteinek, benyomásainak, érzékleteinek, fogalmainak - természetszerűen folyton változó - summáját nevezze." Ebbe pedig nagyon sok minden belefér, a képzetek, benyomások gazdag tárháza. Ennek a felfogásnak a kulcskérdése, persze, (s ezt ő maga is tudta), a normális és az abnormális szétválasztása. „Kétségtelen, hogy minden öngyilkosság legalábbis annyiban pszichopatikus jelenség, mert a lelki egyensúlynak legalábbis pillanatnyi megbillenésekor követik el. Csakhogy a lelkileg normális és abnormális ember között nem áll már a babona és tudatlanság emelte fal. Ma már tudjuk, hogy nüanszokon múlik sokszor a dolog, hogy a beteg lélek sem más »anyag«-ból van gyúrva, mint az egészséges. S következőleg tudhatjuk, hogy Y úrnak »hangulatos póza« bizonyára nem fakadt kevésbé a lélek valójából, mint pl. a róla írt elmefuttatások." Öngyilkossági kísérlete s annak „hozadéka", minden traumatikus vonása ellenére, alighanem Storfer analitikus orientációjának kiindulópontjává vált. 12 Az utolsó Sansculotte-cikk, mint említettük, 1908. május 21-én jelent meg Wedekind címmel, a Színház és művészet rovatban. A cikk legfőbb érdekessége szempontunkból 88
