Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
és értő megérzése a maga természetes kuszáltságában, zilált tusakodásában bontakozott ki abból a hol brutális, hol szubtilis, de minden árnyalatában őszinte gyónásból." „És az amerikánus? Fejét rázta és tovább ment." (1908. febr. 22. 12.) E ponton egy pillanatra meg kell állnunk. Az orvost a leírás alapján nem tudjuk azonosítani. De azt tudjuk, ekkor, 1908-ban már több olyan orvos is dolgozott a klinikán, akik valamiképpen már kapcsolódtak a pszichoanalízis módszereihez - az igazgató, Eugen Bleuler (1857-1939) például éppúgy, mint az ottani orvosok ma leghíresebbje, Jung, vagy a kevésbé híres, de egyáltalán nem jelentéktelen Franz Riklin (1878-1938). Azaz, az orvosi kar már élt ezzel a módszerrel. S az a „vallomás", amelyet Storfer megörökített, arra enged következtetni, ez, függetlenül szándékától, nem szokványos monológ volt, hanem beszélgetésben, orvos és páciens dialógusában született meg. Storfer még nem tudta, nem is igen tudhatta, de valójában analízisben részesült. Az a Storfer számára is meglepő őszinteség, amelyet eközben produkált, s a „behegedt sebek feltépése" például jellegzetesen az analízis velejárója. Storfer, láttuk, azt írta, az orvos ezután is „fejét rázta és tovább ment". Nyilvánvaló, hogy nem abban a pillanatban született meg diagnózisa, nem abban a pillanatban döntött a „beteg" sorsáról. De viszonylag gyorsan. Nem sokkal később, a bekerüléstől számított ötödik nap már kedvező fordulat következett. Ahogy erről a cikkben olvashatjuk: „Másnap reggel újból eljött az amerikánus. Ágyam előtt elgondolkozva megáll. // - Az igazat megvallva, szólt, - most sem tudom még mi a baja. De tudja kérem, mégis az a benyomásom, hogy nincs egész rendben. (Itt a koponyámra mutatott.) Nehéz dolog ez, uram. Mondja csak, elfelejtettem lent utána nézni a törzskönyvben, mi is az ön foglalkozása. // - Magyar hírlapíró vagyok. // - Hírlapíró? S még hozzá magyar hírlapíró! - kiáltott föl hirtelen az orvos. - Most már értem. Ember fia, miért nem mondta ezt mindjárt. Ápoló! Ápoló! Hamar ennek az úrnak a ruháját. Felkelhet! Átmehet az A osztályba. Azt hittem, hogy súlyos elmebeteg, hogy veszedelmes őrült, pedig csak - magyar hírlapíró." Majd: „Persze, persze most már értem az agya konstrukcióját, - sápítozott még mindig félhalkan az orvos. - Hírlapíró! S még hozzá magyar hírlapíró!" (1908. febr. 22. 12.) Ez, így előadva, túlzottan poénra hegyezett sztori. De az, ami a cikkben poénként olvasható, valójában jó retorikai fogás lehetett az orvosnak, hogy - mint az elbeszélésből jól kivehető - egyszerre jelezze, hogy „valamit" érzékel, s ugyanakkor, továbbra is fönntartva a megfigyelést, enyhítsen az ellenőrzésen, s reményt adjon a páciensnek. Az orvos eljárása annál inkább is értelmezhető így, mert az A osztályra való áthelyezés után - igaz, már sokkal „normálisabb", komfortosabb, disszonanciáktól mentesebb körülmények között - még kb. kilenc napig folyt Storfer megfigyelése. S csak a bekerüléstől számított két hét múlva „szabadult". Ennek leírása is tanulságos. Storfer a maga szempontjából, s mintegy önmagát igazolva adja elő a szabadulás történetét, de - s ez nincs minden tanulság nélkül - az orvos gesztusait sem tünteti el. Lehetőséget ad az értelmezésre. Beszámolója, az adott szituációhoz mérten, őszinte s pontos: „A sok bolond között majd elfelejtettem már az én műbolond voltomat. De szerencsére észrevette végre az orvos a dolgok állását. Szóval: a kalandnak vége. Most már barátságban megférek az orvossal. Dicséri zsurnaliszta vállalkozó kedvemet. Ha a dolgok érdekelnek és akarom, nincs kifogása az ellen, hogy még egy ideig benn maradjak. Dehogy akarom! Dehogy akarom! Megyek én innen minden tétovázás nélkül." Majd: „Összepakolják a holmimat. Az A osztály lakói nem tudják hová legyenek a csodálattól. Nem tudnak rá példát, hogy valakit még ilyen hirtelen szabadon bocsájtottak volna. Az orvos, aki épp most tesz körutat az összes osztályokban, meghív, ha kedvem tartja, kísérjem most el, hadd nézzem meg az egész intézetet, mielőtt távozom. El is kísérem. Alig tudom, mit láttam. Lehet is látni valamit, ha az ember arra gondol, hogy félóra múlva szabad lesz. Szabad - kétheti rémületes epizódoktól nem ment raboskodás után. Az orvos 86
