Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Lengyel András: Az ifjú Sansculotte (Storfer Adolf József indulásáról)
meg olvasómat, én - rabszolgasorban nyögök. Igen. Rabszolga vagyok, én - akinek hősei elmondhatják az egoizmus filozófusával: Ich hab« meine Sach auf nichts gestallt. Rabszolga vagyok, rabszolgább a társadalom sok millió rabszolgájánál. Mert rabszolga- sorban nyögnek még érzéseim és gondolataim is. Amit a földhöz ragadt páriának sem lehet megtiltani, hogy úgy érezzen és gondolkozzék, amint neki tetszik, - az számomra eszménye a szabadságnak." De, kérdezhetnénk, miből áll ez a rabság? A válasz a fiktív példázatokon keresztül megvilágosodik: „rabszolga vagyok: a saját természetes érzéseimnek sem vagyok ura". Mert: „Alig fogtam hozzá a türelmetlenkedéshez [tudniillik a vasúti peronon], föllépett bennem az író, a megfigyelő. Valóságos gyönyörrel, az anatómus búvár gyönyörével vizsgáltam egy várakozó ember lélektanát. S ahelyett, hogy türelmetlenségemben idegeskedjem, bosszankodjam s dühösen szidjam [...] az állapotokat, ahelyett, hogy valami gyötrelmes, kínos, kellemetlen közérzésem lett volna, amihez isteni és emberi jussom van, valami kellemes érzés fogott el, amint kialakult bennem a türelmetlenül várakozó [...] ember pszikológiájának finom árnyalatokkal kidolgozott képe." „És így történik ez velem mindenkor és mindenhol." Nyilvánvaló persze, ez a rabság nem gazdasági, társadalmi vagy politikai rabság, hanem pszichológiai: az önreflexió kényszerének rabsága. Az a rabság, amikor a spontán és természetes érzelmek kiélése helyett az önmegfigyelő én inkább leírja azokat. S ezzel a „természetes" aktivitás megszűnik, s átadja helyét egy - bár pontosan leírt, ám lényegileg passzív - intellektuális reflexiónak. Jellegzetes, „modern" szituáció ez, a Szeli, az én szempontjából csakugyan gúzsba kötöttség. De ez a helyzet maga a tökéletes paradoxitás. Ezt a cikk zárlata rögzíti is: „Ugy-e, hogy joggal panaszkodom. Ugy-e, hogy méltán kesergek egészen az életuntságig vezető kétségbeesésig. Csak egy a baj. Hogy ez a kétségbeesés is csak arra való, hogy - cikket írjak róla." E cikk, ha akarjuk, írói - prózaírói - kísérlet, az értekező irodalmi próbálkozása. Ha akarjuk (s célszerű erre is figyelnünk), lélektani önátvilágítás. S az „életuntságig vezető kétségbeesés" emlegetése alighanem közvetlen pretextusa egy nem is olyan sokkal később bekövetkezett életeseménynek: Storfer öngyilkossági kísérletének. 7 A Pesti Naplónak augusztus közepétől december végéig küldött cikkei, minden tematikai változatosságuk mellett is egységes arculatot mutatnak. Mindegyik valamilyen szociokulturális tünetre figyel föl, valamilyen egyedi eseményben vagy hírben ismeri föl a jellegzetesét, a mélyebb összefüggések kifejeződését, a szimptomatikusát. Érdeklődése három fókuszpontra lokalizálható. Az egyik, jól érzékelhetően, a lélektani érdeklődés, de sohasem önmagában és elvontan, hanem mindig természetes - társadalmi - kontextusában. A másik, a jogi kérdések felé való odafordulás (ami összhangban van jogi tanulmányaival), de sohasem jogtechnikára leszűkítve, hanem az emberi együttélés lehetőségeinek optimalizálása szemszögéből. A harmadik a várható nagy forradalmi átalakulás előhírnökeire, az oroszokra való ismétlődő s megkülönböztető figyelem. Mindig jelzéseket olvas le és magyaráz. Augusztus 15-i cikke: Utazás a csúnya orr körül. Két hírt: Cyrano de Bergerac hamvainak áthelyezését és egy drezdai kisfiú öngyilkosságát ütközteti benne. Mindkét hírben az orr a közös motívum, csak amíg az egyik esetben ez a csúnya, nagy orr a kulturális megdicsőülést eredményezte, a másik esetben az öngyilkosságba való menekülést váltotta ki. Az orr megítélésének diametrálisan ellentétes szociokulturális értelmezésében testpolitikai összefüggéseket ismer föl. A nagy orrt „nagy embereknél szinte dekórumnak" tekintik. „Uralkodói orr, zseniális orr, öntudatos orr, szellemes orr, bölcselő orr, - ezek vagy hasonló elnevezések járnak ki elismert kiváló emberek orrainak." De: „Ha a Nagy Frigyes, 73
