Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)

M. G.: - Önnek tudatosan törekednie kellett erre az objektivitásra? Hiszen a verset többnyire valamilyen személyes élmény, benyomás indítja el. Kellett ebből visszavennie, esetleg áttételt alkalmaznia?- Nem kellett, hanem úgy adódott, hogy nagyon ráéreztem erre az áttételes, tárgyias, objektív költészetre, de ismétlem, hogy ha egyszer úgy érzem, hogy azt kell papírra vetnem, ami a legszemélyesebb bajom vagy örömöm, akkor azt is megteszem. Persze a korszellem diktálhat bizonyos versírási módot, ahogy a 20. században is voltak meghatározó irányzatok, de sosem próbáltam ezekhez alkalmazkodni. Babits is azt mondta már 1905- ben, hogy „Eladnám elsőszülöttségi jogomat egy tál objektív lencséért!". Babits egész költészete hol nagyon személyes, hol tárgyias, öregkori versei az előbbi kategóriába tartoznak, középső korszaka az utóbbiba esik.

M. L.: - 1948, a fordulat éve nagy változásokat hozott a kinti világban, de nem hagyta érintetlenül a kollégiumi életet sem. A demokrácia felszámolása miatt tapasztalható feszültség mennyire szűrődött be az Eötvös Collegium falai közé, mennyire vált zaklatottabbá a benti légkör?- Nagyon beszivárgott. Hosszabban beszéltem arról, hogy a Collegiumban tökéletesen szabad szellem uralkodott, ami a politikai nézetek szabad artikulálására is vonatkozott. De eljött az az idő, amikor a Collegium kétfelé hasadt, a frakcióba tartoztak a pártkatonák, akik egyre erőszakosabban, nyíltabban készültek átvenni a hatalmat. Ennek egyik mozgatója az a bizonyos Lakatos Imre volt, akire utaltam már, s akiről könyvet írt Alex Bandy, vagyis Bándi Sándor. Lakatos félelmetes figura volt, Nagyváradon illegális kommunista sejtje egyik nőtagját halálra ítélte, a lánynak öngyilkosnak kellett lennie, mert Lakatos állítólag attól félt, hogyha a beteg lányt beviszik a kórházba, ott önkívületében lebuktathatja a szervezetet, mert kifecseghet valamit. O volt az egyik elindítója annak a folyamatnak, ami a Collegium bezárásához vezetett, és csatlakoztak hozzá többen az intézményen belül. Vannak, akik azt állítják, ők azért vállalták, hogy az intézményt a párt szelleme szerint átformálják, hogy megmentsék. Én viszont tudtam, hogy az nem mentheti meg a Collegiumot, ha átalakítják egyneműen balos pártkollégiummá, akkor annak így is, úgy is vége lett volna, ahogy vége is lett, amint Lutter Tibor, az utolsó igazgató aláírta a Collegium megszüntetéséről szóló minisztériumi határozatot.

M. L.: - Hogyan zajlott az Eötvös Collegium&ói való kizárása?- A Collegiumból való kiebrudaltatásunk nem ment simán, nem lehetett csak úgy kilépni. Domokos Mátyás volt az egyébként, ha jól emlékszem, aki tudta, hogy ki fogják rúgni, ezért bement az igazgatóhoz azzal, hogy lemond, de erre nem volt lehetőség, meg kellett várni, hogy az embert kiseprűzzék, megszégyenítsék, megsemmisítsék. Ezt nem részletezem, mert Fodor Bandi naplójában rendkívül szépen és pontosan leírta, többek közt az én eltávolításomat is. 1958-ban megjelent egy verse azzal a címmel, hogy Tilalmas ifjúság. Egy volt Eötvös kollégistához, nekem dedikálta, megörökítette benne az akkor uralkodó légkört, hogy mennyire félünk, ahogy „forr, lobog a csiholt gyűlölet". Olyan hangulat alakult ki a Collegiumban, hogy már nem mertünk beszélni, így ha Domokos Matyi, Fodor Bandi meg én valamit meg akartunk tárgyalni, akkor negyedórás időközönként kimentünk a Collegiumból, és felmentünk a Gellért-hegyre, körülnéztünk, hogy nincs-e ott valaki és beszélgethetünk-e szabadon. Pándi volt a „hóhérom", és az egyik vád ellenem az volt, hogy betiltották a kötetemet, szóval nem volt elég, hogy nem jelenhetett meg, még meg is bélyegeztek vele. Pándi így kezdte, hogy Lator, akinek betiltotta a Könyvhivatal a kötetét, és jól tette, majd a Rajk-perről értekezett, amit kötelező volt hallgatni, és amit egy úgynevezett népgyűlés követett a Collegiumban, ahol mindenki köteles volt hozzászólni. De én nem szóltam hozzá, mert, ahogy hallgattam Rajk beszédét, amint száraz, fahangon

44