Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - „Tudatos értelemmel rendbe tenni, amit az ösztön sugallt” (Lator Lászlóval beszélget Major László és Ménesi Gábor)
élet, a halál, a tenyészet és a pusztulás csakugyan abból az élménytömegből származik, amit kiskölyökkoromban Tiszasásváron átéltem, amint mászkáltam a bokrok alatt és megfigyeltem a természet körforgását, láttam megszületni és elpusztulni az állatokat és a növényeket. A Hogy felelhessek valamit című vers mögött is ez a tiszasásvári élmény áll. M. L.: - Továbbá három verse is van A kert címmel.- Igen, és azok is mind odakötődnek. Ez a kert valamiképpen az alapélményeimet adta, a gyermek felfedez valamit, amit nem ért, nem ismer, de a látvány erősen hat rá. Persze más tapasztalataim is beépültek a verseimbe, így a háború és a határon való átszökés. A filozofikus költőnek tartott Nemes Nagy Ágnes egy rádiós beszélgetésben azt mondta, hogy ő földhöz kötött költő, és semmit nem tud kitalálni. Ha valaki igazán belemélyed egy-egy versébe, ami időnként ugyan absztraktnak tűnik, akkor igenis megérzi benne a fogható dolgokat, képzeteket, emlékeket, például, ahol azt írja, hogy „A kisebb tó, a fok mögött. / A nagy víz hajdan erre járt. / Levendula-mezők között / látni a geológiát", arról tudom, hogy ez a Tihany mögötti vizes síkság. Én is hasonlóan gondolkodom, fontosnak tartom, hogy ekképpen is fedezete legyen annak, amit írok. M. L.: - A leventekorúaknak szóló behívó értelmében a frontra kellett vonulnia, utóbb a breszt- litovszki fogolytáborba került. Az imént említette, hogy a háború is befolyásolta versvilágát, A megmaradt világba« pedig úgy fogalmazott, hogy ezen tapasztalatok következtében egyszerre lett érett és koraérett, miközben a „feszültségoldó kamaszkor" kimaradt az életéből.- Igen, az teljesen kimaradt. M. L.: - Melyek voltak a háborúban legmeghatározóbb, legnyugtalanítóbb élményei?- Nagyon sok ilyen volt, amelyeket megpróbáltam írásaimban több oldalról is megközelítve elmesélni, többek között tömörítve A megmaradt világban. A második világháború vége felé, a nyilas hatalomátvétel után a leventekorúakat behívták katonának. Mikor először jött hirdetmény a toborzásról, apám azt mondta, hogy ne vonuljak be, másodszor szintén így döntött, de harmadszor, mivel már egyre nagyobb volt a fenyegetés azokkal szemben, akik nem mennek el a frontra, azt tanácsolta, hogy induljak el, de hozzátette, hogy mindig csak azt tegyem meg, amit muszáj, és ez bölcs tanács volt részéről. Németországba kerültünk, ahol, ahogy jött a nyugati front, keletre, ha jött a keleti, akkor visszafelé vittek bennünket, és két másik társammal úgy döntöttünk, hogy megszökünk, egy légitámadás után alkalom kínálkozott erre, lőtték a vonatot, le kellett ugrálni róla, majd bementünk egy erdőbe, de amikor a vonat továbbindult, mi már nem szálltunk fel rá, hanem ott maradtunk, vagyis megszöktünk, ami életveszélyes tett volt, de szerencsére emiatt nem lett bajunk. Mikor hallottuk, hogy vége lett a háborúnak, gyalog elindultunk Magyarország felé. Először amerikai fogságba estünk, viszonylag civilizált körülmények közé kerültünk, de állandóan éhesek voltunk. Az amerikaiak egy idő múlva szétosztották a foglyokat aszerint, hogy ki hová való, bennünket, kárpátaljaiakat különválasztottak, átadtak minket a szovjet hadseregnek. Nem tudtuk, hogy szülőföldünk már a Szovjetunióhoz tartozik, azt hittük, legrosszabb esetben Csehszlovákiához, mint a háború előtt. Napokon keresztül mentünk nyitott vagonokban, majd Breszt-Litovszkba, egy olyan fogolytáborba kerültünk, ahol rajtunk kívül magyarok nem voltak, csak egykori szovjet állampolgárok. Ez egy úgynevezett büntetőláger volt, nagyon jellemző, hogy olyanok tartózkodtak ott, akiket a németek elhurcoltak kényszermunkára, ezért aztán, mivel látták a nyugati világot, javító-nevelő munkára akarták vinni őket. Ugyancsak ide kerültek a Vlaszov-hadsereg, egy szovjetellenes orosz alakulat volt katonái, de két asszonyra is emlékszem, akik csecsemőt szoptattak, el sem tudom képzelni, hogyan keveredtek a 35
