Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 11. szám - Markó Béla: Rúzsfoltok (vers)
Markó Béla Rúzsfoltok (The House of the Rising Sun) Már réges-rég kihűlt az ég, és ahol egy színes lepke röpködött, kilóg a gyík szájából eltépett szárnya, a felkelő nap háza összeomlott, nem ömlik ránk a pokol forró fénye, nem szaggatja szét az éjszakát, nincsen a bűnnek otthona. Előbb-ntóbb ártatlanok leszünk, mert senki sincs már a romok között, csak a rúzsfoltos üvegcserepek, csak a foszló blúzok, szoknyák, angyalok levetett fehérneműje az égen, gyűrött, megszürkült felhők. Legalább még egyszer hallanám, ahogy felcsendül az elektromos gitár, és ide-oda lebben a trapéznadrágok szára, mint westernfilmekben a lengőajtó, átizzadnak a miniszoknyák a falusi kultúrházak deszkapadjain, látszik a lányok combján hátul a csík, ahol a pad pereme belevágott. Rád gondolok most, barátom, aki meghaltál kamaszként, de még azelőtt átúsztuk a Szent Anna-tavat, majd együtt hallgattuk Eric Burdont, míg ládaszámra gyártottuk nyáron át, éjjeli műszakban a fényes sakkfigurákat, tölcsérrel töltöttük a fehér vagy fekete szemcséket a gépbe, hogy meglegyen a pénz szólógitárra, basszusgitárra, dobra, én persze nem tudtam énekelni, és nem játszottam semmilyen hangszeren. 3
