Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Mohai V. Lajos: „Petőfi a miénk”
mi több, nekik e feladatot el is kell végezniük. Nyilván ezt megteszik, hiszen ez a gyűjtemény - ahogy mondani szokták - megkerülhetetlen a professzionális kutatók számára, ténygazdagsága, ismeretanyaga és filológiai kutatói módszertana, sokrétű témaválasztása is indokolja ezt. Másfelől: Ratzky könyve azért is figyelmet érdemlő lehet számukra, mert az ideológiailag is változatos Petőfi-kutatás elmúlt évtizedeihez szolgáltat muníciót; érdemes lehet tehát megkeresni az irodalomtörténész tanulmányainak a helyét a Petőfi-filológiában. Egy szembetűnő vonását kiemelném az előbb mondottak fényében is a kutatónak: Ratzky Rita azok közé tartozik, akik láthatóan örömmel végzik el a korántsem látványos eredményekkel kecsegtető és sok türelmet igénylő filológiai aprómunkát; a szerző ebben nemcsak kedvét leli, de türelemmel végzi a dolgát. Ugyanakkor az is érződik, hogy tudja, Petőfi életműve kimeríthetetlen; és akkor mindannak, amit elvégzett, lesznek folytatói, kiegészítői, korrigálói. Mert ismétlem: e tanulmányok mögött hatalmas mennyiségű és aprólékosan véghezvitt gyűjtőmunka áll, ezek feldolgozása - csak remélni lehet mások számára is sok elgondolkodtató tényt tárt föl, és a kutató életnyi munkája termékeny talajba hullt. Ez talán feledni engedi darabos fogalmazását, olykori körülményeskedését. Egyszer Nemes Nagy Ágnes úgy fogalmazta meg - a világirodalomban legismertebb költőnk - Petőfi mindenkori helyét a magyar irodalomban, hogy: „Petőfi a miénk." Ratzky Rita derekas kutatói munkásságát mással nem is tudnám tömörebben jellemezni, mint ezzel a Nemes Nagy-féle mottóval, amelyet - képletesen szólva - a XIX. század közepe óta a magyar irodalom homlokára írtak. Ebből a terjedelmes tanulmánykötet írásaiból számomra az is következik, hogy Ratzkyt a magyar irodalom szövevényes Petőfi-hagyománya mélyen foglalkoztatja, és megdolgoztatja benne a tudóst, foglalkoztatja Petőfinek és korának a kultúránkra, közgondolkodásunkra és a költészetünkre gyakorolt hatása, amely - hogy frivol fogalmazással éljen a muzeológus esetében - korántsem múzeumi tárgy; eleven jelenség, mindig van benne fölfedezni való újdonság, föllelhető benne korábbról nem látott összefüggés. Petőfi az olvasó előtt mindig többféle tükörben jelenik meg: nemcsak saját korában látjuk, köteteiben, magán- és közéleti szerepeiben, hanem hamar kezdődő utóéletében is, amely immáron több mint másfél évszázados, és hozzátehetjük: a magyar esszé és értekező próza olyan magaslati pontjait jelentik, mint Illyés Gyula másolhatatlanul nagyszerű Petőfijét, minden magyar kötelező olvasmányát. Vagy éppenséggel a kezdetei, melynek rajtja Jókai emlékbeszédeinél van. A kötetből most Horváth János 1923-as klasszikus monográfiájának önálló és tüzetes bemutatása hiányzik nekem - bölcsészéveimből tudom, hogy e mű nélkül nincs ma megalapozott Petőfi-kép. Ratzky egyébként követi és bemutatja más irodalmárok kutatásait (esetenként orosz és lengyel szerzőkét), és kitekint az európai érintkezési pontokra is. Mindig örömmel nyugtázom, hogy a Petőfi-szakirodalom szerencsére nagy és egyre nagyobb, a költőt folyamatos és nem lankadó érdeklődés kíséri. Elég csak a közelmúlttól Dienes András, Pándi Pál, Fekete Sándor, Lukácsy Sándor, Martinkó András, Kerényi Ferenc, Szegedy-Maszák Mihály, vagy a jelenből Szörényi László, Margócsy István munkáira, köteteire gondolni, hogy kövessük költészetünk alakító zsenijét pályáján. Ratzky munkássága hozzájárulás ahhoz, hogy még élesebben és pontosabban rajzolódjon ki ez a monumentális költői pálya. Petőfi heroikus élete és sorsszerű halála része a nemzeti mitológiának. Jövendölése utolsó versében (Szörnyű idő...) az én megítélésem szerint máig kísérti a magyar irodalmat. E nagy költemény legjobb elemzése még 1973-ban Szörényi László tol122
