Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Mohai V. Lajos: „Petőfi a miénk”
Mohai V. Lajos „Petőfi a miénk" (Bekezdések egy állhatatos Petőfi-kutató munkáihoz) Ratzky Rita legutóbbi könyvében („Halhatlan a lélek". Válogatott tanulmányok, cikkek, kritikák a XVIII-XIX. század magyar irodalmáról. Budapest, Napkút Kiadó, 2015, Kútfő bibliotéka, 14.) közel 700 sűrű oldalon tette közzé a XVIII-XIX. századi magyar literatúráról aprólékos gonddal írott tanulmányait. Az mindjárt kiviláglik a munkából, hogy ha valaki netalántán eddig nem találkozott volna a szerző munkásságával, akkor is látná, hogy Ratzky kutatói életművének igazi irodalmi hőse Petőfi Sándor, és mellette Szendrey Júlia. A legismertebb magyar költő-géniusz élete és életműve minden kor történészének - bárhonnan is közelíti tárgyát - komoly és fáradtságos erőpróba: Ratzky egyszerre értelmező, filológus és - a Petőfi Irodalmi Múzeumban eltöltött éveinek hozományaként - muzeológus is, és e minőségében Petőfi emlékkultuszának tevékeny és érzékeny ápolója. Néhány példa rá: a múlt század végén fölfedezett és kiadott Ibolyák című kéziratban maradt kötetének retorikáját, kötetszerkesztési koncepcióját elemzi. Maga a füzet 1843-ból származik, s Petőfi művészi önkeresését dokumentálja, melyben tehetségét nemcsak költői vállalkozásnak, hanem prózai kísérletnek is alávetette. Az idő tájt még a romantika előtti idők normái szabták meg az általa követett irányt és a természeti szép dominált esztétikájában, tematikus szálon pedig a színészvilág, színészélet nyilvánvaló epizódjai, a vándorszínészet érzésvilága bukkan föl az Ibolyák keresetlen, kicsit darabos, meg-megbotló verssoraiban. Voltaképp valódi életrajzi helyzetek folyományaként, azok tényszerű, a költészet világába éppen csak „megemelt" rögzítéseiként megszületett írások képezik a füzetecske tartalmát, szövegegyüttesét, mely azért is felbecsülhetetlen fejlődéstörténeti forrása a Petőfi-kutatásnak, mert jelzi Petőfi pályájának korán jelentkező, átgondolt világképi-poétikai ambícióját, hogy a költő írásait tematikus csoportokba, versciklusokba kívánta rendezni. Az a tény is külön figyelmet érdemel, hogy olyan pótolhatatlan relikvia került a múlt mély kútjából elő, amely Petőfi kézírását őrzi. Ratzky Rita hosszú metodológiai tanulmányt szentel a múzeumi lehetőségek föltárásának a Petőfi-kutatásban: milyen feladatok állnak a múzeumi munka előtt, teszi föl a kérdést. Több dolgozat mutatja, hogy Petőfi tárgyi emlékeinek precíz regisztrálója, rendszerezője és gyarapítója; dolgozatot ír öltözködéséről, ízlésvilágáról, személyes tárgyairól. Ezt a munkát kiterjeszti egyik dolgozatában - igen helyesen - a nagyszalontai költőóriásra is (Arany János és tárgyi környezete). A kötet részletes szakmai méltatása, kritikai elemzése - kiváltképp, hogy mintegy összegyűjtött műnek tekinthető - sok szempontú bírálatra tarthat igényt a korszakkal behatóan foglalkozó filoszoktól, 121
