Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Alföldy Jenő: Kezdeten, végen innen és túl
a hegyekkel, a dzsungeli rengeteggel és a végtelen vizekkel, amelyek teret adtak életüknek. Egyes vadásztársadalmakban bocsánatot kérnek az elejtett állatok leikétől. A Föld mai orgyilkosai elefántokat, orrszarvúkat és szarvasokat ejtenek el egy szobadísznek való trófeáért vagy a nemes állat ajzószerként felhasználható testrészéért. A törzsi művészet maradványait a kulturális értelmiség ma is nagy becsben tartja: jóravaló hajlamainkat s a növekvő, kannibáli bűnöket tanulmányozzák a történelemben, a régészeti leletekben és a fogyatkozó rezervátumokban. Az emberi ösztön és értelem „kettős" természetű: építő és pusztító, mestere a természet kiuzsorázásának, leleményes egymás leigázásában, kártékony ideológiák és hiedelmek kiagyalásában, és nem utolsósorban az önpusztításban. Az emberi önismeret gyarlón működik: nem ismeri föl magában a csúcsragadozót, a környezetrombolót, a nemzeti múltat eltörlő, modern Bábeltervező, aki sokszor improduktív varázsszerével, a pénz hatalmával támad a nemzeti kultúrákra. Tornai ebben az új korszakában - amelynek előzményei pályakezdése óta láthatók - főként életének azt a szakaszát idézi föl tanulságokban gazdagon, amikor gyerekként ösztönösen, majd felnőttként tudatosan reprodukálta önmagában a „természeti embert". (Eszmei, költői értelemben most is ezt teszi.) Szülőföldje Dunaharaszti és vidéke, az utolsó évtizedekig zöldellő, buja növényzetű ártereivel, nádasaival, sással benőtt, mocsaras lapályával, a tájat szemlélőnek magaslatot kínáló homokdombjával, kavicsos bányatavaival, s a meleget adó, bár fájó háborús emlékeket is idéző szülői házzal. Gyerekként a tél is izgalmas élményeket kínált számára, a természetben élő állatok egy része, különösen a nagyvadak, még jobban látszódtak, mint nyári erdők dús lombozatában. Az igazi természetélmények mégis inkább a vízpartra hívogató nyarakon, a napsütéses, virágzó tavaszokon s a színváltó őszökön kínálták magukat az erdei táborozásra, amelyhez mindig volt társasága a barátkozó természetű, családias költőnek. Már kamaszkorában vonzódott az irodalomhoz. Indíttatásai közé tartozik, hogy híres földije, Baktay Ervin és mások tudományos igényű könyveiből a távoli népek, a régi és még meglevő paleolit kultúrák embereit, vadász- és halásztársadalmak életmódját, hitvilágát és művészetét tanulmányozta. Elégikus természetverseiben, mint például a különösen szuggesztív Naptenger, az öregség miatti bezártságát siratja: mintha az édent vesztette volna el a gyerekkorától a közeli múltig tartó természetközeliséggel. A régi Dunaharaszti című versében szíven ütőn panaszolja: az a világ, ahol élete nagy részében élvezte a Nap, a víz, a föld, a jó levegő őselemeit s az élővilág kedves lényeinek hangjait, már nem az, ami volt. Az iparosodás és a városiasodás elhódította legvonzóbb élőhelyét. Vigaszul az Aszteroidában a halál utáni állapotot elképzelve, a tavaszi erdő „megszólítja" őt zsongásával, s maga is az imádott táj részévé válik. Nem „reinkarnációról" álmodozik, hanem az egyetemes „létkerék" várható fordulatáról, amelyben egy az én és a minden, s feloldódik az egyén meg a Mindenség különbözősége. Az Aszteroidát azért is szeretem, mert a háromszakaszos, körforgást érzékeltető, az első szakasz variánsával visszatérő szerkezet foglalatában, a középső versszakban a létkerék forgását látomásként szemlélő költő a maga buddhizmussal rokon világképét vizionálja. Ez az isten nem a mi keresztény istenünk, hanem Atman, a Világszellem. A „Boldog Isten" megszólítás ilyenként jelkép, egyúttal 76
