Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 10. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
Katival vitatkoztunk, húzódzkodtunk valamin, édesanyám általában Kati pártját fogta, drága apósom meg mellém állt.) Másfél szoba, hall, cselédszobában laktak, a háború által lebombázott, lepusztult bérház III. emeletén, a XII. kerületben, a Tarcsay Vilmos utcában, ott, ahol a Nagy Jenő utcával és a Kis János utcával is összefut, és egy kis tér keletkezik. Mindjárt fölfedeztük Katival, hogy ez valami misztikus hely számunkra, mert az ő egyik nagyapja Nagy Jenő volt, az enyém meg Kiss János. - Kati egyre gyakrabban jött föl hétvégeken, s miután együtt töltöttük a szombat-vasárnapokat, hétfőn hajnalban utazott vissza Szombathelyre. Egyre jobban vártam a szombatokat, s Dzsó jót mosolygott rajta, hogy ismét „becsavarodtam". De Kati sok utazása fölvetett bennem - érintőlegesen ugyan, ám kapcsolódva más kényes kérdésekhez - egy nyilvánvaló ellentmondást. Egyetemista csoportunkban ugyanis volt egy lány, aki Szombathelyről jött, állandóan a közepesért küzdött, kollégiumban lakott, ő meg Szombathelyre utazgatott haza. Katit meg pesti léte ellenére csak Szombathelyre vették fel, kiváló tanulmányi eredményei voltak, ugyancsak kellett neki egy kollégiumi ágy, s ő meg fordítottan utazgathatott. Mi volt ebben a ráció? Szét volt szórva a lakosság nagy része (katonaság, távoli munkahelyek), de bizony a rontó politikai szándékokon túl, az „énazosság" megzavarásán túl értelmet nem találtam benne. Már jól benn jártunk a télben, mikor Katinak, végzős lévén (a főiskolai képzés három év volt akkor), szakdolgozatáról kellett gondolkodni. Mégpedig a Sárvár környéki, régi, hagyományos puszták egyikén, Tacskándpusztán akart kutatni. Félt is egyedül ettől a nagy feladattól, meg különben is adódott, hogy tartsak vele a négy-öt napra tervezett anyaggyűjtésre. Én kapva kaptam az alkalmon (újabb csavargási lehetőség, s az egyetemi foglalkozásokkal is egyeztetni tudtam). Sárvárott, a híres - bár romos - Nádasdy-várban kaptunk egy szobát, s gyorsan gyönyörűen berendezkedtünk. Még havas tél volt, bár olvadással, s egy vaskályhával tudtunk fűteni, közvetlenül mellettünk egy fürdőszoba is volt, ahol szintén egy hatalmas vaskályhával lehetett esténként fürdővizet forralni. Tacskándpusztára egy szárnyvasúttal utazhattunk, három-négy megállónyira esett Sárvártól, s az ottani állomástól vagy két kilométernyi sáros úton való gyaloglással tudtuk elérni a kis pusztai települést. Mindjárt az elején nagy szerencsénk volt, mert az erdészcsaládhoz kopogtattunk be, s miután elmondtuk, mi járatban és kik is vagyunk, fölajánlották az egyik szobájukat, és egy éjszakát ott is töltöttünk. Az erdész feleségéről ugyanis kiderült, hogy sok-sok éven át, lévén, hogy „játszott" tangóharmonikán, ő szolgáltatta a zenét a fiataloknak a pusztai mulatságokon, s így nem kis köze volt az ottani kulturális élethez. Tőle kapott Kati címeket, neveket arról, hogy kitől is lehet anyagokat felvenni a régi pusztai életről - túl azon, amit ő elmondott. A lakosok, különösen az öregje, készségesen álltak Kati rendelkezésére, úgyszólván nagy szeretettel vettek körül bennünket. Én az erdészék fiával rókavadászatokra jártam, de nem volt szerencsénk, csak varjakra tudtunk lőni. Aztán én is próbáltam gyors jegyzeteléssel pusztai legendákat, betyáros történeteket leírni, és bár hozott ez is szép eredményt, végül nem tudtam használni őket, átadtam ezt is Katinak. - Az anyagok felvétele után még vagy két napot töltöttünk várbéli szobánkban, konyakot és bort vettünk, és igazán jól, nagy szerelemben múlattuk az időt. Úgy tűnt fel, teljesen „egy húron 56
