Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Kemény István: „a távolságot, mint üveggolyót”
Kemény István „a távolságot, mint üveggolyót" Ráthonyi Kinga kerámiái elé Azt ígérte egyszer egy Attila nevű nagyobb fiú egy Balázs nevű kisfiúnak, hogy megkapja a távolságot, mint üveggolyót, ha most lehunyja a szemét, és elalszik. És hogy az ígéret elhihetőbb legyen, az anyukája hangján szólt Balázshoz. És hogy a cselt még jobban álcázza, versben. Ezt a verset mindannyian ismerjük: gyerekkorunkban számtalanszor megígérték nekünk is (anyukák, óvó nénik, nagymamák és apukák is), hogy megkapjuk a távolságot, mint üveggolyót. Ezenkívül még sok mást is ígérget a vers Balázsnak, hogy óriás lesz, tűzoltó, katona és vadakat terelő juhász, hogy legyen kedve elaludni, és szépeket álmodjon. De ezek csak a felnőttek megszokott trükkjei, egy tapasztalt kisgyerek csak mosolyog az ilyesmin, persze, mindig csak ezt mondjátok... na jó, most az egyszer elalszom. Ám a versben csak egy konkrét, valódi ígéret van: a távolság az üveggolyóban. De mi szüksége van egy ilyen kisgyereknek pont a távolságra? Szabad ilyesmit egyáltalán említeni neki, mielőtt magától is eszébe jut? Nem lehet, hogy egyenesen felelőtlenség? Nem addig boldog, amíg nem gondolkozik ilyeneken? Mert persze izgalmas, vonzó és csodálatos dolog a távolság. De ijesztő, szörnyű, embertelen és közönyös is! A távolság veszélyes. A távolság vágyat olt a lélekbe, de olyan vágyat, amit nem lehet kielégíteni. A végtelenségnek a vágyát, az űrnek a vágyát. Ördögi praktika, csábítás. Megüli a lelket, és nem ereszti. A távolságba bele lehet bolondulni. A fiú, aki a verset írta Balázsnak, ezt jól tudta. Talán mindenkinél jobban. Nem sokkal később bele is őrült a távolságba. Túl nagy távolságra került mindentől és mindenkitől, és végül nem bírta ki. Öngyilkossága előtt ilyen sorokat írt: És ezt is: Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön szárítottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. 110
