Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Fried István: Ady Endre és a szomszédos irodalmak

Krasko két vékony kötetkéjét) nem, vagy nagyon kevéssé az Ady-szerű lírára várakozással jellemezhetők. S nem csupán azért nem, mert Ady saját szavával betömi készült Dévénynél, az isteni világ- és erkölcsi rend ellen lázadva (az isteni rendet kétségbe vonó Góg és Magóg emlékezetére40, a pogánylázadásokéra hivatkozva), s ennek szlovák párhuzamai nem láthatók, mint ahogy a hagyományos szerelmi lírát kétségessé tévő és a szlovák fordítók között népszerű Héja-nász az avaron is zavart okozhatott a még Hviezdoslavnál is más hangvételhez szokott költők és olvasók között. S ha Ady én-hipertrófiája, az új vizekre térő, és azokon járó magabiztossága a menthetetlen én poétáihoz képest a késő romantikus attitűdre engednek következtetni, a hangvétel radikalizmusa, ellentmondást nem tűrő, szinte brutális hangvétele az új költői honfoglalásra készülők számára nélkülözhetetlen segítséget jelentett. Emellett Ady önmagáról hirdetett hódítói attitűdjét ellenpontozza, ellensúlyozza mindaz, ami Adyról szólvást a dekadencia címszava alá sorolódik. Itt jegyzem meg, hogy az alakuló, vagy a modernség áttörése következtében diszkontinuitással jellemezhe- tővé vált irodalmakban a vita éppen akörül forog, hogy a dekadenciához értéket vagy negativitást fűz a kritika vagy az olvasótábor. Egy korszak adekvát magatartásformájaként veszi tudomásul, vagy destruktív erőként veti el, okolja a szellemi életben keletkezett anarchiáért a kritika? Ez a vita a magyar irodalom történetében is lejátszódott, s ez messze nem ért véget akkor sem, mikor a szlovák irodalomban előbb a „poétizmus", utóbb a szürrealizmus (nadrealismus) kérdései vetődtek föl. Sőt, az 1940-es esztendőkre kiéleződött a kétféle állásfoglalás vitája, a magyar irodalom fordításaival kapcsolatban általában, az Ady-interpretáció vonzáskörében különösen. Ez azért kevéssé meglepő, mivel a horvát— szlovák összehasonlítás sem mellőzheti, hogy míg Krleza „ideges" nyugtalansággal értékeli és utasítja el az ún. magyarságversek gesztusait, Emil Boleslav Lukác Krlezánál körültekintőben méltat, és hite az Ady-líra univerzalitásában nem fogyatkozik az évtizedek során. Hogy példával érzékeltessem: Krleza41 csupán az első szakaszát idézi Ady A magyar Messiások című versének, hogy tézisét igazolhassa a magyar messiásokkal kapcsolatos „ázsiai, eszelős megalomániáról", mely a faját kiszemeltként, kiválasztottként érti. Ami Krlezában munkál, feltehetőleg a kelet-közép-európai tudatok kiáradása, miszerint az egyes népek választottként érdemelnék meg a sorstól és a hálátlan Európától (akár a kereszténység védőbástyájaként) ama boldogabb létet, amely nem adatott meg a Dunatájon. Hogy a legnagyobb hatással ez Mickiewicznek A lengyel nép és zarándokság könyveiben fogalmazódott meg, és az 1840-es években a szlovák és a magyar irodalomban szintén felhangzott, sőt Krleza a zagorjei nép szenvedéseit hasonló európai-történeti kontextusban láttatta, itt erről már nem esik szó, pusztán az Ady által kisajátítani vélt gesztusról, amely a magáénak birtokolná azt, ami valójában közös. Ady versét Lukác továbbolvassa, és idézi: „Ezerszer is meghalnak / s üdve nincs a keresztnek, / Mert semmit se tehettek, / óh semmit se tehettek!" Ady - Lukác szerint - „a közös bánatok költői és általában emberi reprezentánsa lett. így nézett fel rá az akkori szlovák közvélemény. / Tragédiáját maga fejezte ki ezekkel a komor szavakkal." S ha Lukácnak van vitája „ifjúkori bálvány"-ával, az éppen e tagadás visszavonása.42 A magam részéről (nem Krlezával szemben) a vers két szakasza között feszülő ellentétet

40 Herbert Haug: Bibliai lexikon, ford. Ruzsiczky Éva, Szent István Társulat, Bp., 1989,499., 1139. (Góg és Magóg címszavak).

41 Krleza: Madzarski lirik... i. m., 108-109.

42 Lukác: i. m., 164-165. Király: i. m., I, 195-198. szerint „Gőg és öntudat feszült a sorokban", „dacos önstilizálás" a sajátja, és a költemény rövidsége, dalszerűsége már eleve cáfolta „az elégikus, lemondó, meddő mélaságot”. Inspirálóbb számomra, hogy az ornamentika, a nyelvi dekorativitás nem elrejti a személyiséget, hanem részint pótlékként szolgál, részint az életmód révén a költőfigurát segíti formálódásában.

88