Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
szemléletmódunk, az értékfelfogásunk. Ám amikor először észrevettem, hogy az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztőjét Ladik Katalinnak hívják, akkor nagyon megörültem. De nem tarthatott sokáig ez, röpke periódusod volt, úgy emlékszem.- Nem. Túlságosan támogattam a fiatalokat, és nem hoztam be a nagy neveket, mert az Elet és Irodalomban akkor már váltás volt, mármint anyagi váltás az átalakulás miatt, úgyhogy nagyon kellettek volna a bejáródott, nagy nevek, tehát egy névsor kellett volna, így van, ahogy mondtad, nagyon sokan megörültek.- Nyilván küldtek is kéziratot.- Hát persze, hogy küldtek! Igyekeztem is publikálni, de nem nagyon engedték. Néhányat azért sikerült közölni a fiatalok közül is. Nekem korábban soha nem voltak szerkesztőim. Én azt hittem, hogy egy szerkesztőnek van bizonyos önállósága mint rovatvezetőnek, hogy a számomra jónak tartott verseket közlöm. Én nem tudtam, miféle politikai izék vannak: mit tudom én, hogy ki hova tartozik, erről nem tudtam semmit. Én csak a verset néztem. így volt az, hogy én több nőnek is adtam lehetőséget, mert kiderült, nagyon jelentős ugródeszka az Elet és Irodalomban megjelenni, és az a fiatal, akit én egyszer már leközöltem az Élet és Irodalomban, annak az írásait elfogadták később máshol, más folyóiratokban is. Úgyhogy abból a néhány fiatalból, akinek sikerült nálam megjelennie, lett is valaki, és publikálták is őket. Na jó, nem hoztam be a nagy neveket, nem hoztam be sok pénzt a szerkesztőségbe. (Nevet.) És hát kellett a helyem valaki másnak.- Ugyanez a fordulat összefüggésben áll a színházi-színészi karriered további alakulásával. Nem tudom, miként lehetne ezt körültekintőbben megfogalmazni.- Vagy inkább befejezésével.- Befejezésével. Igen, ezért méláztam itt egy kicsit. Ráadásul voltak olyan törekvéseid, amelyek a színházcsinálással, a színművészi mesterséggel kapcsolódva többek útját szintén egyengetni próbálták. Előbbi félmondatodból azonban kiviláglik, ez sem úgy alakult, ahogy alakulhatott volna.- Mint kiderült, utólag mondták, hogy talán túl korán vittem be azt a stílust, ami később természetessé vált az Újvidéki Színházban. Szerintem nem túl korán, hanem éppen végső ideje volt. De hát a színház profilja hagyományos, kamaraszínház-jellegű volt, és nem is épp rám építettek, kis szerepeket kaptam, éppen hogy csak foglalkoztattak. Éppen ezért folytattam továbbra is az én önálló performanszaimat, hogy megtartsam a pódiumot magamnak, hogy ne essek ki a gyakorlatból. A legvégén már sikerült is két önálló produkciót, monodráma-szerűséget előadni. De az már a végén, amikor már úgy éreztem, hogy ez egy nagyon nagy igazságtalanság, a repertoárba nem igazán kerülök, amikor pedig bekerültem a repertoárba, abból botrány lett, hiszen ez egy tipikus színházi dolog: megvan a belső szereposztás, amikor az igazgató meg a színészek összeülnek, és kiosztják a szerepeket. Igen ám, de amikor külföldi rendezők jöttek, és nem akartak beleilleszkedni ebbe a belterjes világba, hanem igenis engem választottak főszereplőnek többször is, akkor jöttek a hántások. De megcsináltuk. Azért volt néhány jó szerepem, hála ennek a néhány külföldi rendezőnek, akik igenis engem akartak, és kaptam főszerepeket, nekem való szerepeket. A színházi repertoárnak volt néhány szerepe, ami nekem való volt, de elment mellettem. Nem én játszottam el, nem én kaptam. Ez volt az a dolog, mint az írásban is, a másság, ami bizonyos körökben, bizonyos időben nagyon irritáló volt. Később, amikor már áttelepültem, és jött a háború, és az Újvidéki Színházban fiatalok maradtak, és főleg nők, akkor jött egy korosztály, amely zseniális darabokat csinált, hasonlókat, amilyeneket én csináltam, vagy én csinálhattam 62
