Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - „Amikor kiállok a pódiumra, műtárgy vagyok”
- A családi indíttatás, az iskolai tanulóévek vagy a későbbi időszakok milyen inspirációs forrásokkal szolgáltak? Akadtak-e bátorítóid, támogatóid, akikhez bizalommal fordulhattál, akik törekvéseidben megerősítettek, sőt ösztönöztek, hasznos tanácsokkal láttakel?- Én nagyon fiatalon, tizenegy éves koromban kezdtem el verseket írni. Akkor még rímes verseket írtam. Úgy éreztem néha, hogy azt a házi feladatot, fogalmazást, ami fel volt adva, versben is meg tudnám írni. Az első sikereimet vagy elismerést úgy kaptam, hogy a tanítónő megdicsért, amiért versben is ki tudom fejezni magam. Bizonyára ez a dicséret hatott rám, s ezért tovább írtam. Na, de akkor eljött egy kritikus idő. Amikor tizenöt éves, tizenhét éves lettem, akkor jöttem rá, hogy nekem ez a rímes verselés, vagyis a hagyományos verselés nem felel meg. Más kellene. És akkor szerencsém volt: egy alkalommal Fehér Ferenc költő volt az általános iskola vendége. Tizennégy éves lehettem, s odamentem hozzá nagy félénken. Beszélgettem vele, hogy én is írok verseket, és milyen alkotói problémáim vannak. Elmondtam neki, hogyan képzelem el a költészetet, és nekem ez a fajta költészet, amelyet olvasok, és főleg az olyan versek, amilyeneket a Vajdaságban írnak az ötvenes években, idegenek számomra. József Attilát olvastam, és mondtam, hogy énnekem az a költészet tetszik. Mondta, hogy majd ő ezt a témát megválaszolja írásban. Valóban küldött nekem egy levelet, amelyben olyan biztató szavakat írt, olyan tanácsokat, amelyek nagyon fontosak voltak, és ezért ezt a levelet hónapokig hordtam a kabátzsebemben. Aztán egyszer nagyon megáztam, a kabátom agyonázott, úgyhogy végül szétfoszlott a levél. De az első biztatást, lelkierőt Fehér Ferenctől kaptam. Biztatása, bátorítása, tanácsai szárnyakat adtak. Tizenhét éves koromban már bátorkodtam elvinni az Ifjúságba a verseimet, akkor az hetilap volt. Ott ő volt a szerkesztő, közölte is néhány versemet. Akkor azok már más versek voltak.- Ezek voltak az első megjelenéseid nyomtatásban?- Nem, már korábban is voltak.- Úgy értem, a gyerekkori versek után az elsők.- Igen. A gyerekversek után, melyek a Pionírújságban jelentek meg ezek voltak az elsők, az Ifjúságban '57-ben. Érdekes módon '57 után találkoztam valamikor Tolnai Ottó versével is ugyanabban az Ifjúságban. Tolnai Ottó verse is nagy hatással volt rám. A szabadsága a versírásban, és a vers formája. Már abban az időben úgy éreztem, hogy szorosabban, töményebben kell írnom, mint Tolnai. De az a szabadság, amit nála láttam, nagyon felbátorított. Tehát ők voltak ketten fiatalkoromban, akik direkt és indirekt módon hatottak rám. Később, a '62-es időszakban, válaszút előtt álltam, de nagyon komoly válaszút előtt, hogy folytassam-e a közgazdasági tanulmányaimat, mert közgazdasági iskolát végeztem, és beiratkoztam a főiskolára, közben állandó munkaviszonyban voltam egy bankban. Tehát majdnem húszéves koromban úgy éreztem, én teljesen a művészetnek szentelném magamat, de mivel tartós munkahelyre volt szükségem, kenyérkeresetre, betevő falatra, nem várhattam, hogy eltartsanak a szüleim, megkérdeztem az újvidéki rádióban, hogy felvennének-e állandó színésznőnek. Tudnivaló volt, hogy Újvidéken csak a rádióban volt színészi társulat. Már tizenegy éves korom óta a gyermekszínjátszó csoportban tevékenykedtem a rádióban. És amikor azt mondták, hogy igen, ősztől majd igen, akkor én mindjárt, januárban-februárban felmondtam a bankban, és fél évig a megtakarított pénzemből éltem. Ez idő alatt tisztázni akartam magamban bizonyos dolgokat. Akkor elutaztam egy hétre a tengerre. Azon a nyáron íródott egy hosszabb vers, a Molunati elégia, amelyben valójában az ars poeticámat írtam le, az önvizsgálódást, hogy én tényleg művész akarok lenni. Nemhogy szeretnék, hanem művész akarok lenni mindenestől - ahogy Rimbaud is megírta. Csak én akkor még nem olvastam Rimbaud-t, sem Baudelaire-t, merthogy 58
