Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Füzi László: A világ változása
Mondta, fiatalként családregényt szeretett volna írni, de nem érezte magában az erőt ahhoz, hogy szembenézzen ennek a regénytípusnak a problematikusságával. Később egy kollázsregény terve foglalkoztatta, egy olyan könyvnek a terve, amelyiknek mindegyik mondatát megírta már valaki, az ő dolga ebben az egészben csak annyi lett volna, hogy a mondatokat összegyűjtse és egymás mellé helyezze. Példák voltak előtte, ott voltak például Esterházy vendégszövegei, amelyekről persze soha nem tudta megmondani, hogy vendégszövegek, annyira belekerültek a szöveg rendszerébe, ott volt Simonffy András történelmi kollázsregénye, a Kompország katonái, s ott volt Szabó Gyula hatalmas történelmi regényfolyama, A Sátán labdái is, nem beszélve azokról a regényekről, igaz, ezek már túlléptek a kollázsregényen, amelyek több tudatregényt állítottak egymás mellé. Mások munkáinak a segítségével is magáról szeretett volna beszélni, mások mondatai biztosíthatták volna azt, hogy nem süllyed el önmaga szűkre szabott világában, mondja. Az irodalmat azonban jobban becsülte annál, hogy folyamatosan jegyzetelje, s hogy a mondatokból jegyzékeket állítson össze magának. Ha az irodalmat nem irodalomnak, hanem forrásanyagnak tekintette volna, akkor elkezdte volna gyűjteni a szépirodalmi szövegeket a valamikori faluról, a közösségi világról, az elszakadásról, mondja. Nem tette ezt meg, az irodalmat soha nem tudta forrásanyagnak tekinteni, mondja. Szabó Gyula a következőket mondta a saját munkájáról: „Krónikák, önéletírások, vallomások, naplók, levelek stb. mondták a sorsot, de jobbára külön-külön, egymást nem halló hangként - lévén, hogy a művek jó része akkor egyszerűen nem látott napvilágot —, holott a tenger veszedelem és pusztulás között éppen a »tudósítás« volt az, amit szüntelen kér- tek-igényeltek egymástól: keresték önmagukat, egymást, egymás hangját, gondolatát, a megtartó kapcsolatot a végtelenül kusza és összevissza szabdalt emberi viszonyok között. A sok külön hang azonban csak az utókori pódiumon, az utókori fülkagylóban válhat egybehangzó kórussá, a rengeteg leírt szó csak a »kiváltságos« utókor vállalkozásában sűrűsödhet összegező, szintézisbe értelmezett tudósítássá. S ha ez a tudósítás mint műfaj a vállalkozás szándékából született - abból, hogy eleink sorsát valóságos életként éljük meg, vállaljuk személyes élményünkké, emlékünkké -, akkor amilyen hagyományos-történelmi az anyag, éppoly könnyen barátkozhatik olyan modern fogalmakkal, mint »montázs«, »kollázs«, »dokumentumregény«, jóllehet a tudósítás nem valami modern utókori lelemény, mert éppen nekik, eleinknek volt közkedvelt szavuk, sőt valósággal létszükségletük, magáról a »kollázstechnikáról« pedig már Bethlen Farkas megvallotta, amikor történelmi művéhez az ajánló szavait írta: »Fát és követ mástól vevék. Enyim az épület fölépítése és alakja. A pók hálója sem jobb, mert a fonalat magából nyeri, s az enyém sem rosszabb, mert, mint a méh, másokból merítek.« A dokumentum méhe és a fikció pókja tehát amilyen modern, éppoly hagyományos. "* * írók műhelyében. A Hét kérdéseire válaszol [Adonyi Nagy Mária, Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Szilágyi N. Sándor.] A Hét, 1979. 28. szám, 7. Az író szavait Filep Tamás Gusztáv idézi „Az ember mindent nem választhat meg az életben, ... s mégis úgy kell viselje, mintha ő választotta volna." Megjegyzések Szabó Gyula életművéhez, http://www.barkaonline.hu/kritika/4708-megjegyzesek- szabo-gyula-eletm-ver-1 25. 49
