Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 9. szám - Füzi László: A világ változása
Számomra meghatározó fontosságú volt, és ma is az, az a kör, amelyikbe a Forrás kapcsán bekerültem, s amelyikkel szerkesztőként-barátként kapcsolatban lehettem. Fontos volt, mondom, ezért jó ideig nem is tudtam teljesen feloldódni benne. Mindig tisztában voltam azzal, hogy az irodalomban kinek mi a súlya, mondom. Nem az foglalkoztatott, hogy ki hol dolgozik, a minisztériumban vagy másutt, az sem, hogy az egyik vagy másik barátom éppen melyik kuratóriumban tevékenykedik, valami mást tudtam róluk, azt, hogy a magyar irodalomban, most beszélhetünk folytonosságokról is, évszázados folytonosságokról is, ha kell, mondom, használunk nagy szavakat, az általuk megteremtett mű milyen jelentőséggel bír. Nehéz volt barátként, a hétköznapiság szintjén beszélgetnem, társalognom azokkal, akikben a kiemelkedő költőket, írókat, iskolát teremtő tudósokat láttam. Lehet, hogy az elsőgenerációs értelmiségi voltomból származott ez a kettősség, mondom, erről az elsőgenerációsságról egyébként soha sem szerettem beszélni. Talán azért nem szerettem beszélni róla, mondom, mert túl sokszor emlegették, erős közhelyekkel dúsítva, talán azért nem, mert talán túlságosan is meg kellett volna mutatnom magamat, ha a dolog természete szerint szerettem volna beszélni róla. Legyen most is elég annyi, hogy mindig az irodalmat néztem, s az irodalmon, az általuk megteremtett művek, vagy az általuk betöltött szerepeken keresztül láttam azokat, akikkel kapcsolatba kerültem. Ez a távolságtartás természetesen oldódott azokkal kapcsolatban, mondom, akikkel szoros kapcsolatba kerültem, akikkel sokat dolgoztam együtt, de az is túlzás lett volna, ha egy vagy két találkozás után közeli barátnak tekintem irodalmunk nagyjait. Talán ez az a mozzanat, amelyikben a legpontosabban megragadható az, hogy miért nem akarok irodalmi emlékiratot írni. Az irodalmi világban szerkesztőként vettem-veszek részt, jól körülírható tevékenységi körrel, feladatomnak mindig a hozzám eljuttatott művek nyilvánossághoz juttatását tartottam, azért ez is bonyolultabb ennél, mondom, beszélek majd erről a bonyolultságról, a munkám során szerzett tudást ráadásnak tartottam, mondom, fontosnak magát a szerkesztői munkát tartom, annak megítélésére viszont a külső szemlélő a jogosult, mondom. 21. Valahonnét a távolból felrémlik előttem Esterházy Péter mondata. Nádas Péterről írta, az Emlékiratok könyve kapcsán, az elbeszélt történet bensőségessége ellenére a szerző szinte láthatatlan marad a könyvben, valahogy így hangzott a mondat. Akkor, amikor olvastam ezt a mondatot, elmentem mellette. Vagy mégsem? Fia elmentem volna mellette, most nem szólítana meg, annyi más elolvasott, megértett vagy gyorsan elfelejtett mondat után most nem bukkanna fel valahonnét a mélyből. 45
