Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2017 / 9. szám - Bene Zoltán: A rongyember

alkalmazott járt az eszében. A hatodik kör (és harmadik ivó) után, a hetedik kör és negyedik becsületsüllyesztő felé tartva hasított belé a fölismerés: végzetes hibát vétett. Bassza meg, káromkodott magában, a lóvé! Hátizsákjában ott lapult két boríték, az orvosnak és a nővérnek szánt összegekkel, s ő, marha, elfeledte átadni. Leült egy padra, előhúzta a kopertákat a zsák oldalsó zsebéből. Hirtelen ötlettől vezérelve az egyikből egy ötezrest, a másikból egy ezrest vett ki, betette a tárcájába. így pótolta az elivott pénzt. Mikor ezzel megvolt, fölkerekedett, ügetett vissza a kórházba.

Gabriella még aludt, ám a szobatársaktól megtudta, hogy a műtét sikerült, komplikáció nem adódott.

A műtét rendben van, hát persze, morfondírozott a folyosón. Műtét, bonyodalom nélkül. Ha viszont nem szépelgünk, hanem a nevén nevezzük, akkor abortusz, még ha történetesen orvosi szempontból szükséges is. És ez maga bonyodalom.- Kikaparták belőle a halott magzatot, vagy mi - suttogta az ablakban, ahová behúzódott. - Voltaképpen engem kapartak ki belőle... Legalábbis részben...

A halántéka lüktetett, a szája kiszáradt. Odalent zöldültek a lombok, virágok nyíltak a kaviccsal fölszórt utak mentén, az égbolt még utoljára fölragyogott a leselkedő szürkület előtt. Üresen tátongott az udvar. Sátai gyönge, remegő békességet érzett, miközben szemlélődött. S akkor a közelítő esthomály fölidézte benne azt az alt hangot, amint formálja az alapvetően tárgyilagos, mégis részvéttel terhelt szavakat: „Úgy látom, maguk szerették volna ezt a gyereket." Hát, a fene tudja, gondolta Sátai.- A fene tudja, hogy szerettem volna-e - motyogta maga elé.

Gabriella, Sátai úgy hitte, nagyon is. O maga azonban hol igen, hol nem. Most, hogy már nincs, talán jobban, mint korábban, amikor még volt. Erre az ötlött eszébe, hogy amennyiben nem kikaparják, de halva születik ez a gyerek, menynyire más lenne a helyzet. Le lehetne liftezni a proszektúrára, nézni azt a piciny, élettelen testet. Formája lenne a veszteségnek, s nem maradna ilyen alaktalanul ismerős, megszokottan meghatározatlan. Annyira hasonló ahhoz a szorongáshoz, ami időtlen idők óta, legalábbis amióta az eszét tudja, benne fészkel. Az az apró tetem lehúzná magához, ezt tisztán érezte Sátai, ez ott és akkor nem lehetett vitás. Valahol a koponyájában mormolni kezdett valaki, különös zenével, szaggatottan, akár egy sámán, akár egy ősi táltos: „Lehúznak egyszer majd téged is / s nem tudod hova mész le / suhogó aknába visz a lift / tízezer napra s éjre / innen hol virág és fák és a föld / a fű és a fenti ég is / istenem mondod istenem / miért hát miért hát miért is t s mint kit a világ kint hagyott / se éj se nap se reggel / nem jönnek föl a csillagok / és már te sem jöhetsz fel".- Nem is akarok! - lihegte dacosan, azzal nekiveselkedett, megfeszítette ernyedt izmait, elrugaszkodott az ablakból, kihúzta magát. Osszeszorított foggal megkereste az orvost, aki a feleségét műtötte, szó nélkül a kezébe nyomott egy borítékot, s eliszkolt. Az első szembejövő nővért megállította, ügyetlenül átnyújtotta neki a hálapénzt, de már szaladt is tovább, némán, konokul. Remélte, hogy nem keverte össze a kopertákat, bár különösebben az sem zavarta volna, ha kiderül, mégis.

21