Forrás, 2017 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - Füzi László: A világ változása (III. rész)
következőknek tartom, mégis tudom, hogy szükség volt a politika világába akkor belépőkre, az idő megnyilvánulásait ők közelítették a gyakorlathoz, így a kérdés továbbra is nyitott marad számomra. A fenti kérdés máig tartóan húsbavágó elevensége az akkori időket is jellemzi, akkor valóban minden a politikai küzdelmek világába szorította az embert, mondom. 24. De ha ekkora erők mozgatták a politikai küzdelmeket, s ennyire figyeltem a legapróbb történéseket is, akkor miért nem léptem át én is az irodalom, a társadalmi érdeklődés és a politika közötti választóvonalat, kérdezem magamtól még ma is. Mondhatnám azt, hogy nem éreztem késztetést egy másik világba való átlépésre, de ezzel még mindig a felszínnél maradnék, érzem, hogy az eredendő okot ezzel még nem neveztem meg. Mindent lecsupaszítva azt mondom, azért, mert nem éreztem annak a másik világnak a törvényeit, ha valamikor is érintkeztem vele, akkor még a közelében sem éreztem jól magamat. Valójában azonban semmit nem tudtam arról, hogy mi az a politika. A politikát azonosítanom kellett azzal, amit vele kapcsolatosan addig láthattam, azt pedig nem tartottam vonzó jelenségnek, mondom. Akkor még senki nem folytatott politikai-politológiai stúdiumokat, lehetőség sem volt rá, mondom. Abban a világban, amelyikben korábban éltem, minden ösztönösen történt, ösztönösen, vagy más kifejezést használva, annak a világnak a törvényei szerint, amelyikben felnőttünk. Számomra a szerkesztés, az olvasás adta meg az élethez szükséges biztos pontokat. 25. Akkor minden a politikáról szólt, a rádió, a televízió, minden. Az újságokat is a politika uralta, a választások, a programok, ki mit ígér, mit tud abból megvalósítani. Vitaműsorokat néztünk, azokat hallgattuk a rádióban, egyszer csak azt vettük észre, hogy már nem is tudunk másról beszélni, csak a politikáról. Korábban a társasági beszélgetésekben könyvek és filmek is szóba jöttek, ezek lassan szóba hozhatatlanná váltak, a folyóiratok tanulmányai is, maradtak az újságcikkek és a rádióműsorok. Ha azokra az évekre gondolok, mindig egyfajta kettősség jut eszembe. Féltem, nagyon féltem attól, hogy a Sándor Iván által kitartott labilitásként jellemzett állapot összeomlik, s maga alá temeti mindazt, ami nyolcvankilenc után történt Magyarországon. Tartottam attól is, ez már a kettősség másik oldala, hogy a kulturális intézményrendszer összeomlik, mert évről évre kevesebb pénz jutott erre a területre. Nem értettem, soha nem értettem, hogy azok a politikusok, akik erről a területről elindulva lettek politikussá, miképpen feledkezhettek el korábbi közegük korábbiaknál is rosszabb körülményeiről. 258
