Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 9. szám - Mohai V. Lajos: Hádész parancsa (vers)
A megeredt ég átkait szórta. Ki állítaná, hogy a természet demagógja? Az eső nem ismert mértéket. A vasból öntött csatornarács tölcsérként szívta el, mit a szenny odasodort. A kátrányos lé huzalként tölt ki réseket. A padka szegélye kalapáccsal egyengetett bádoglemez. Csillog az esőben. Mutatja ragyáit. Lámpasugárban városi gyom virágzik. Özönvíz pusztít. A lovak teste parázslik. Ütött az óra. A lovak nem visszakoztak, sem a szenesek. Békét kötni nem lehet. Nincs ellenkező eset. Hosszútürő a szeretet. Hogy végleg nyoma veszne, s tovább angyalszárnyon lebegne, a lélekbe nyilallt még a végsőnek maradt emlék. Mert győzték a durva terhet, megcsikor dúltak a fogak. A pincetoroknál döntötték be a rakományukat. A vesszőkosarak a kövezet pereméhez csapódtak. Megszólaltak az égbe csattanó korbácsütések. A kikeményített tenyerek. Föl-le jártak fulladásig a fejek. A papírcsákóra írt elkínzott üzenetek. Káromkodások jégtalpain szívlapátok döngenek. Hosszútürő a szeretet. A karokra hímzett szentképre szénpor tapadt. Haragra gerjedt az indulat. És a lovak lecövekeltek a fényben, a Nap csontszilánkja alatt. Isten földet ért szívverése dobogott értük. Csalogató remény nem marad kocsirúd nélkül. Az a reggel majd hamuszínre vált. Vágóhídon hasad a világ. Csont-kézzel készült vésetek. Hádész címerén ékezet.
