Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 7-8. szám - Hatékonyan, versenyképesen a pályán maradni (Szarka Balázzsal Kriskó János beszélget)
- Még az ÁFÉSZ-időszakból emlékszem arra, hogy önök különösen érzékenyek voltak a dolgozóik közérzetére, hogy a lelkűk is gondozva legyen, ne csak a bérükhöz jussanak hozzá. Hogy ekkorára nőtt a cég, ez a filozófia tartható-e a továbbiakban ? Tudnak-e még az alkalmazottaikról ugyanúgy gondoskodni, mint amikor még jóval kisebb volt az Univer?- Úgy gondolom, hogy feltétlenül szükség van a közösségi erő fenntartására, sőt növelésére. Igaz, hogy a jogszabályváltozásokból adódó terhek miatt változtatni kellett azokon a juttatásokon, amit korábban kaptak a munkatársaink. Jelen pillanatban épp aktuális a cafetéria kérdése, hogy maradhat, vagy nem maradhat. Szinte mindegy is, hogy minek nevezzük, a lényeg: mi ezt a közösséget, az Univerhez való tartozás élményét, a szellemiséget, amit a szövetkezeti múltból hoztunk magunkkal, nagyon szeretnénk fenntartani. Annál is inkább, mert ma azok a bérek, amelyek jogszabályokban vannak meghatározva, főleg a kereskedelemben, olyan alacsonyak, hogy ennyiért nem tudjuk itt tartani az embereket. Komoly munkaerőgondok vannak a szakmában, mert a fiatalok nagyon könnyen hajlandók váltani pár ezer forintos többletbérért. A régi dolgozók jobban kötődnek, bennük kevésbé van meg, hogy holnap megyek egy másik munkahelyre. A múlt évben a kereskedelmi szakágon belül 550 munkavállalóból 170 cserélődött, és abból ötvenegynéhány ismételten cserélődött. Itt valamit tennünk kell. Többet nem tudtunk tenni, mint amit központilag előírtak, hogy a havi 128 ezer forint bruttó helyett 134 ezer forintot adunk. Nettóban ez is csak 90 ezer forint, tehát valami egyebet is adnunk kell a dolgozóinknak. Léteznek nálunk különböző juttatások. Húsvétkor adunk jelképesen egy sonkát, vagy adunk év végén egy üveg pezsgőt. Fehér asztalos tanácskozásaink vannak minden évben, ahol erkölcsi elismeréseket adunk át, és vendégül látjuk egy vacsorára a munkatársainkat. Kiemelt figyelmet fordítunk arra is, hogy a mindennapi munka során úgy foglalkozzunk az embereinkkel, hogy ne akarjanak más munkahely után nézni. Nem nagy dolgokról van szó itt sem. Kapják meg, ami jár nekik. Teremtsünk olyan munkakörülményeket, legyen olyan a munkaruha, legyen meg az előírt védőital, hogy a komfortérzetük ne sérüljön. Ha valakinek gondja-baja van, legyen időnk rá, hallgassuk meg, emberként foglalkozzunk a problémáival. Ha nem is tudunk konkrét segítséget nyújtani azzal, hogy elérhetőek vagyunk valamennyien, hogy meghallgatjuk a hozzánk fordulókat, már jó munkahelyi közérzetet teremtettünk. Hiszem, hogy ez az az erő, ami az Univer vállalkozásban kialakult, és én ezt nagyon szeretném fönntartani.- Ezek szerint ön nem elérhetetlen a cég dolgozói számára?- Nem. Az én ajtóm mindig, mindenki előtt nyitva van, és nem csak az ajtóm. Nem nagyon szeretek az irodában ülni, hanem iparkodom lemenni a boltba, az ipari üzembe. Jobban érzem magam az emberek között. Minden önteltség nélkül mondhatom, az a 33 év, amit az Univer elnöki székében eltöltöttem, azt igazolja, hogy az emberekhez való kötődésem, a róluk való gondoskodás valóban fontos nekem. És visszajelzéseket is kapok. A dolgozóink igénylik és jó néven veszik tőlem a törődést. Az életkorom miatt gyakran felmerül, hogy mikor hagyom abba a mindennapi munkát. De gyakran hallom a munkatársaimtól: „Elnök úr, vigyázzon ránk, ne menjen sehova." És ez végtelenül jólesik. 71
