Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Zsidó Ferenc: A hagyma rétegei
itt a szervek nagyon felsülnek, mert kézre kell keríteniük a hajléktalan Bélát, de ez a Béla annyira Béla, hogy már Bélák: vagyis kettő van belőle (ikrek). A szervek zavarba jönnek, a nép vidul, a szervek ettől frusztrálttá válnak, mert hát: „Az sem jó, ha túl vidorak a népek, amikor szerv van jelen. Ne mán legyen olyan kedélyes a nép. Az ilyesmitől talál az az érzése támadni a szervnek, hogy rajta vidulnak. Az ilyesmitől bizonytalanodik el a szerv, lesz oda a keménysége." A kellemetlen helyzetből egy jól irányzott kérdéssel próbálják kivágni magukat, ami el is hangzik, slusszpoénként: „Aztán... melyikőtók a bélább?" Ilyennek szeretjük Molnár Vilmost, ebben utánozhatatlanul jó: a humor ellenére (vagy épp annak köszönhetően) mély. Az anekdotikusságnak azonban megvannak a gyenge pontjai is: az anekdota szereplőinek szükségszerűen polarizáltnak kell lenniük, ezért jellemábrázolásuk elnagyolt, egy-egy, az anekdota szempontjából lényeges tulajdonság van kiemelve, ugyanakkor a beszédmódjuk, illetve a narráció is a humorosságra van kihegyezve, arra játszik rá. S ez pedig olykor felületességet eredményez(het). Molnár Vilmos azonban megmutatja e kötetben, hogy nem csupán az anekdotában érzi otthon magát, s hogy tud árnyalt jellemrajzot is készíteni. A kötet legerősebb ciklusa a már említett új motívum: a nagyanyám-történetek. Talán a családi legendárium néhány darabja van itt feldolgozva, talán csak az örök, az archetípus-nagymama jelenik meg: aki talpraesett, aki minden helyzetben feltalálja magát, aki ha kell, orvos, ha kell, családfő, ha kell, mesemondó, ha kell... Ezekben a történetekben már nem a humoré a főszerep, bár maga a stílus és a megszólalás itt is játékos. A Történet Bolond Linóról és a vörös hadseregről, a töltelékes kontyról meg nagyanyámról így kezdődik: „Nagyanyám belevaló srác volt." Ezekben a történetekben a kedélyesség, a jovialitás teljesen funkcionális, a humorizálás nem válik öncélúvá, téma és stílus itt alkot a legharmoniku- sabb egészet. Nagyanyám jellemzéséhez efféle magvas szentenciaszerű kijelentéseket kapunk: „Nagyanyám egyszerűen nem hitt a kilátástalanságban. Igaz, a csóré reménykedést sem tartotta sokra. Nagyanyám a cselekvésben bízott. Nem is bízott, csak csinálta." Vagy: „Nagyanyám tudta, ha tényleg csodát akar, neki magának kell megcsinálnia." Ezek a nagyanyám-történetek füzérszerűen összekapcsolódnak, s akár egy nagyobb lélegzetű mű alapvetései is lehetnének. A Bolond Linóban nagyanyám a ruszkik eszén jár túl, hogy aztán a rettegés felszabadult mulatozásba csapjon át (itt is megjelenik a röhögés katarktikus ereje); a Hagyma, avagy amikor nagyanyám varázslásra vetemedett címűben Jurcsák párttitkárt kezeli ki nyavalyáiból, s tanítja móresre. Ez utóbbi egyébként a kötet legjobb írása, fragmentáltsága ellenére. Molnár Vilmos a kommunista éra valóságának ábrázolásában domborít legnagyobbat, a megélt és fiktív motívumok jól összeépülnek a családi és kisközösségi mitológiákkal: egy abszurd kor abszurd képei elevenednek meg így. A nagy matróna megmutatja, hogy ki lehet babrálni a hatalommal is, hogy a rettegett Jurcsák de genere Rajon is „megfogható", ha nem mással, hát a hagymával és a hagymás ételekkel (Magyar kultúrkörben szétnézve: a hagymáról oly szépen és megejtően, mint Molnár Vilmos eme kötetben, talán még Kabos Gyula értekezik a Hippolit, a lakáj című filmben...) A szerző rétegekben tárja fel előttünk a múltat, mint ahogy a hagyma rétegei fejthetők le egymás után. A befogadó önfeledten merül el ebben a világban, átéli az azonosulás legmagasabb fokát, mert úgy érzi, „nagyanyám" érte is elégtételt vett mindenért. így tehát ez a ciklus túl rövidnek tűnik, szóval amolyan „még-íze" van. Aztán meg jönnek a vidám mesék, melyeknek Molnár Vilmos szintén nagymestere (elég, ha csak a korábbi, még megjelenésre váró Micimackó-átköltéseire gondolunk). A humor forrása itt elsősorban a klasszikus mesei motívumok kifacsarásából fakad, a parodizálásból, a szerző ugyanakkor a tréfás mesék klasszikus eszköztárával is bravúrosan operál, mindezt székelyes népnyelvi köntösbe öltöztetve. Itt újra megmutatja Molnár Vilmos, hogy nagyon ért a tréfacsi- náláshoz: a poénjai elegánsak, sosem szájbarágósak, szóval vagányak, na! Az első, a Mese a szerencséről, végeredményben egy antimese. Erre szövegszintű utalás is történik: „Hiába nézelődött élelem után, csak holmi üres halkonzerveket látott szétdobálva. Hányódott belőlük jócskán a környéken, valaki előzőleg beleszemetelt a mesébe." Ez a darab természetesen kellőképpen befejezetlen, eléggé újra vannak értelmezve benne a mesei fordulatok, az olvasó meg csak derül, hogy milyen jót 111
