Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Gilly Zsolt: A fotós természete
Bencét azért tartom és tartja kiváló természetfotósnak a szakma, mert értékeli technikai tudását, alázatát, tehetségét, elhivatottságát. Ahhoz, hogy valaki jó természetfotós lehessen, alapvető, hogy addig ne sóvárogjon drágán elérhető, egzotikus helyek után, ameddig nem fedezi föl saját kertje, települése parkjainak élővilágát, vallja Máté Bence. A megszerzett élmények és tapasztalatok után bárhová utazik az ember, jó eséllyel rájön, nem a kép témája a fontos, hanem a különleges pillanatok megragadása és az egyéni látásmód. Mint az élet más területein, a természetfotózásban is érvényes a siker legegyszerűbb receptje: azt az energiát, amellyel kudarcainkat magyarázzuk, inkább a megoldás keresésére fordítsuk. Máté Bence különleges személyiség és tehetség, ugyanakkor hétköznapi fiatalember. A néma csendben, lesben töltött órák után szívesen és lelkesen beszél élményeiről, egy-egy fotó elkészítésének viszontagságairól, szakmai fogásokról. Azt mondja, számára ez az egész egy nagy játék, megunhatatlan kaland: a terep felderítésétől kezdve a képek exponálásáig. Ha a képeit nézegetjük, akkor az első, amit észreveszünk, hogy azokon történik valami. A nagykócsagok a havas tájban egymással küzdenek egy falat halért, mert sok az éhes száj. Érezhetően hideg, zord a táj. Megértjük, hogy a falatnyi halban levő energia a napi túlélést jelenti. A tollak borzolódnak, a szárnyak csapódnak, a vékony lábak mint lándzsák meredeznek. És mindig van egy győztes! Nyugodt a vízfelület a szemünk előtt. Csak két kis tajték és két úszóhártyás láb mered a víz fölé. Az egész csak egy pillanat, egy szárcsa talált valami finomat a víz alatt, azért bukott le. A vidracsalád összetartó. A kicsik önfeledten pancsolnak a vízben, lemerülnek, egymás körül cikáznak, rázzák a vizet a bundájukból a csillagfényben. Egyszóval élik mindennapi életüket. Ezt csak akkor láthatjuk, ha a vízparton éjszakázunk, ahogy ezt Bence megteszi helyettünk, így a fotóin bármikor gyönyörködhetünk bennük. A mohás ág alatt egyhelyben lebeg egy kolibri, olyan, mint egy feldobott drágakő. Talán nem ismeretlen előttünk ez a kép. Sokszor láthattuk már filmeken, amint a trópusi esőerdőben egy virág előtt lebeg a kolibri és nektárt szívogat. Bence képén nincs virág, van viszont egy zöld kígyó, aki farkasszemet néz a lebegő kolibrivel. Hogy mi a történet vége, azt a néző fantáziájára bízza a fotós. Mintha egy árnyjátékot látnánk, nagy zöld levél mögött apró hangyák árnyékai „mozognak". Mindegyik szorgosan teszi a dolgát: levéldarabokat szabdal, s mint hatalmas vitorlákkal vonul vele szép sorban a boly felé. Szín csak a levél zöldje és a hangyák fekete árnyéka. A kép a valóság egy ezredmásodpercének egy kockája, de mégis láthatóvá teszi a sürgés-forgást, a hangyák sokaságának mozgalmasságát. Vicces, hosszú lábú, pelyhes tollú bagoly néz ránk tágra nyílt, sárga szemekkel. Feje szinte derékszöget zár be a testével: ez a szokatlan beállás azt sugallja, hogy ő is érdeklődik irántunk, figyel bennünket, kíváncsisága szinte már emberi. Öt seregély önfeledten fürdik az itatóban, tollazatuk ázott, rendezetlen. Megrázzák magukat, fröccsen a víz, jöhet a tollászkodás. Egy madár már végzett, nekirugaszkodik és felröppen. A többi mintha értetlenül nézné, mi ez a nagy sietség. 98
