Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 6. szám - Kötter Tamás: Élet az ember után
mindenféle szakkörökbe jártak, tudtak teniszezni, síelni, és a gyerekeknél oly gyakori gonoszságot sem fedeztem fel bennük. Kifejezetten ártatlannak tűntek, legalábbis a szüleikhez képest. Az egyik beszélgetésünk során, amikor magamra maradtam Szilvivel, és végighallgattam a kötelező olvasmányai jegyzékét - amely, meglepő módon, az én gyermekkorom óta alig változott -, majd cseppet sem meglepő módon megtudtam, hogy Harry Potter-rajongó, elolvasta az összes részt, és többször is végignézte a könyvből készült filmeket (egyébként megvan nekik DVD-n), ezzel a kérdéssel fordult hozzám: „Te mit szoktál olvasni?" „Nos...", kezdtem bele, de aztán rögtön el is akadtam. Nem ígérkezett köny- nyű feladatnak, hogy Conanról meséljek egy általános iskolásnak, aki ráadásul lány. Lopva és titokban abban reménykedve, hogy valami hirtelen elvonja a kis lurkó figyelmét, körülnéztem. Az anyósom éppen felnevetett valami hülyeségen, a feleségem és sógornőm vele nevetett; Miklós, a sógorom kicsivel távolabb, az egyik fotelban terpeszkedett, a kezében egy pohár ital, és megvető arccal (vagy csak képzelődöm? - tettem fel magamnak a kérdést) bámulta őket. „Hát, nem is tudom...", gyürkőztem neki csalódottan, mivel a kislány még mindig ott állt előttem, és egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. Hosszan és vontatottan mondtam ki a mondatot, igyekeztem időt nyerni, és közben azon törtem a fejem, mit is érdemes megosztanom Szilvivel a kimériairól. Kicsivel később, miután tisztáztuk, hogy Conan történetei egy kitalált, sosem létezett világban játszódnak, így maga a félelmet és fájdalmat nem ismerő Conan sem valós személy, kizárólag Robert E. Howard fantáziájának a szülötte, aki viszont sajnos mániás depresszióban szenvedett (magam sem értem, miért mondtam el ezt a gyereknek, aki kikerekedett szemmel, szinte megkövülve hallgatott, miközben a depresszió tüneteiről magyaráztam neki), és később, az anyja halálát követően (nyilván, mert anyakomplexusa volt, de ezt már nem említettem meg az ijedten pislogó kislánynak) öngyilkos lett, Szilvi a következő kérdést szegezte nekem: „Conan tud varázsolni is?" Lopva körülnéztem. A nők még mindig egymással susmorogtak, a sógorom meredten bámult maga elé, amit részben az immár félig üres borosüvegnek, részben az általam akkor már ismert, Miklóssal kapcsolatos sajnálatos eseményeknek tudtam be. „Nos... drágám, nem, Conan nem tud varázsolni", feleltem, majd rövid szünet után, miközben tekintetemet a virágmintás, derékban sárga szalaggal átkötött szaténruhát viselő Szilvia ibolyakék szemébe fúrtam, így folytattam: „Conan gyűlöli a mágiát, legnagyobb ellenfelei a varázslók, akik közül jó néhányat saját kezűleg meg is öl a kalandjai során." „De Harry Pottert... őt ugye nem... ő jó...", nagyjából ennyit engedélyeztem szegény kislánynak, mert valami megmagyarázhatatlan gonoszság fogott el, és ádázul közbevágtam: „De igen, őt is." S bár nem folytattam a mondatot - semmi értelme nem lett volna, már csak azért sem, mert úgy fejeztem volna be, hogy kinyírja, kettévágja, lemészárolja, vagy valami hasonló -, azonnal természetellenes csend ereszkedett közénk. Farkasszemet néztünk, én, a barbár meg a könnyeivel küszködő kislány. „A kard hegye a szíve alatt találta el, és harminc 9
