Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 5. szám - Kiss Benedek: Élettöredékek
- talán ezt is anyámtól örököltem - állandóan nagy vágyakozásaim, Akasztóról való elkívánkozásom, utazási kényszereim voltak, nevezhetjük ezt csavargási ösztönnek is. Hiába volt otthon sokszínű gyerekkorom, mindig menni, s mindig nagyobbnak látszani akartam, mint amekkora voltam. Ugyanakkor idegrendszerem nagyon érzékeny, mondhatni labilis volt, sokszor volt rá alkalom, hogy ez sírásig fokozódott; nemcsak gyakran meghatódtam, ha olyan szituáció adódott vagy filmet néztem, hanem érzelmes, nehezen titkolt könnyeket is potyogtattam. S ez végigkísérte életemet, máig könnyekig meg tudok hatódni banális helyzetek miatt is. így vágtam neki a komolyabb kihívásoknak. Általános iskolában 1949-ben kezdtem az általános iskolát, s mindjárt szembe is találkoztam azzal, amit a felnőttek a „komenisták" istentelenségéről beszéltek. Szemem láttára verték le osztályunk faláról a keresztet, s az új, ötágú csillagos címer került a helyére. Orosztanárnője is lett az iskolának, aki pedig szent fazekaknak nevezte a templomba járókat, különösen a ministrálókat. Az egész falu buzgó katolikus volt, s egyként felháborodott ezen. Nekem meg anyám azt mondta, járjak csak ministrálni tovább. A felnőttektől azt is tudtuk, hogy titokban több tanító is templomba jár, a mi tanítónknak meg, Kókai Sándornak, ki akkor került Akasztóra barátjával frissen a kalocsai tanítóképzőből, két testvére is pap. (Egyébként a Kalocsai Tanítóképző látta el tanítókkal a környéket, Akasztót is. Ekkor 18-20 fős volt a tanítói kar, s érdekességként jegyzem meg, hogy Raffai Sári is, a későbbi költő ekkor kezdett tanítani, mégpedig az Akasztóhoz tartozó döbrögeci tanyavilág osztatlan iskolájában. Ezt az iskolát jól ismertem, mert csak két-háromszáz méterre volt a szőlőnktől.) A tanulók ekkor 450-500-an voltak, s hiába volt az emeletes, nagy iskola - Klebelsberg Kuno programjának emléke -, délelőtt-dél- után is tanítani kellett. Itt meg kell külön említeni a Bakay családot, akik Törökkanizsáról menekülve, a két világháború között itt telepedtek le. Három tanító is volt köztük - Gyula igazgató-tanító is volt, s az ő fia az itt fogantatott Bakay Kornél, az őstörténész, de ő a háború után elköltözött; Mária és Terézia viszont itt élte le hosszú életét, s Mária nemcsak engem, anyámat is tanította még. Szinte a pedagógusiét jelképeivé váltak, s negyedik testvérük is, aki katonaorvos volt, szintén itt praktizált egy ideig. Talán másodikos lehettem - ezt is édesanyámtól tudom -, amikor elkezdtek szavaltatni az iskolában. Hazafias, háborús verset kellett mondanom, s többször visszatért benne ez a két sor, hogy „Doberdó, Verdun // Verdun, Doberdó"\ Nem tudtam, mit jelent, de azt éreztem, hogy ezt bele kell harsognom a világba. (Azt, hogy Verdun, persze u-val mondtam.) Attól kezdve gyakran szavaltattak velem verseket. Jó ismerkedés volt ez a különleges, rímes világgal. Az iskolaévek nagyon gyorsan peregtek, az alsó tagozat különösen, ahol végig, elsőtől, Kókai Sándor vezette az osztályt, akit nagyon szerettem. Egy alkalommal láthattam a naplónkat, amiből kiderült, hogy Beszedics Gyula barátommal ketten voltunk „egyéb származásúak", de ebből nem lettek olyan kellemetlen következ82
