Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 4. szám - Józsa György Zoltán: Funerális poétika (Jóry Judit: Saint Jory)

lalata. Az emlékezetet Florenszkij, felszentelt pap és vallásbölcselő épp száz éve az Isten és ember közti kapocs zálogaként jelölte meg. Az emlékezés eszerint maga a lét, az öröklét, a felejtés pedig a gonosz birodalma, ahogyan a Jóry Judit könyvét záró, Marguerite Yourcenartól vett mottó is sűrítetten tematizálja. Utóbbi ismét csak egynemű Jurij Zsivágó prófétikus szavaival, aki a halál közeledtét érző anyós szenvedését és félelmét oldozza fel. Az apa, Jóry Iván tiszta vigasza és testamentuma ezt a szituációt fordítja meg: „Volt létezésem ne jelképes sír, hanem az emlékezés őrizze meg azok részéről, akik erre érdemesnek tartanak..." Az anya halálának materiális bizonyítéka, a regénybeli hamvak irodalmunk kezdetének „isa pur.. ."-elvét idézi, ez áthatja a szöveget, a házban lappangó urna lupus in fabula gyanánt a temetetlen hamvakra emlékeztet. Elszakadni attól, akitől fizikai távolság választotta el. Ambivalens vágy. Az elszakadás helyébe azonban csak a folytonos utazás lép, a múltba, dantei ihletésű tarantaszon, melynek bakján nem Szelifan tartja a gyeplőt, lóhalálában téve meg a távolságot évszázadok, rózsafüzérek és országok között, pompás ménekkel, melyek homloka a csillagokat súrolja. Nem az új mitologizmus hajtása, az élet folytonossága válik egyenlővé a mítosszal, az egyéni mitizálódik, hiszen folytonosan a múltba lép, önmaga hőssé, élménye narratívává válik. Ezt példázza az erdélyi háztartási alkalmazottak arche- tipikus valóságként átélt, pontosan időzített sorjázása, akik a tündérkertből bukkannak fel a krízishelyzetek attribútumaként.

Bármennyire zaklatott, sebes a vágta, a törékeny lovarnő Minerva módjára száguld, akár az anyával elszáguldó mentő vagy a villamossínek tilosában a pszichoanalitikusát kocsin menekítő nőpáciens, mégis belső intuíció táplálta, ugyanakkor magától értetődő beavatást rejt a szöveg, az írónő papnő szerepébe kerül, kegytárgyak érintése szenteli meg a profán és hétköznapi valót, mintegy felkészülésképp a szertartásra, Istent könyörgi és idézi, akár a mély értelmű olasz operában. Erre indítja a református teológus anya tudós záródolgozata, Isten titkai hittudományi fürkészésének foglalata, mely a testi való feladásának motívumával ötvöződik: a szülés sikerül, magyar varázshegyek lakója lesz, a szublimáció a sors szándékában előre kódolt. „Persze minden romlik/' A beavatás tetőpontját a halál átélése jelenti, mint oly sok beavatási szertartásban, a regény teljes terjedelmével ezt a pillanatot terjeszti ki. A hamvak gyászkazettáját trikós alkalmazottak rideg abszurditása tárgyiasítja el, az ösztön, szokás és rítus iránti közöny kettőzi a gyászt. Kiegészül azzal a gyásszal, mely a közöny közegében lakozókat vattázza körül (nem perel, ahogyan az apa sem), akik nem engedik gyászolni. Gyászolandó, hogy nem ismerik a gyászt. A világ fölötti gyász a walesi bárdok dacos parafrázisával elegyedik, annak az ősi tudásnak a birtokában, amit a jogtörténész és klasszika-filológus Bachofen a nőnek tulajdonít A sírszimbolika című művében a kötélfonó Oknos sírképe értelmezésének szentelt fejezetben. Jóry Judit „a lét legmélyebb titkairól" vall, ahogyan Pályi András jegyezte meg.

Útja haláltól halálig, apácától Rómáig vezet, papi védlevél fedezete alatt, a taverna egyszerű lovagias férfilelkeinek mélyről fakadó, természetesen működésbe lépő érzése gyámola.

A Saint Jorij a szerző előző prózaköteteinek folytatása, a „gyászdal" immár költészettani vonatkoztatási pont, a halottidézés és szellemidézés az apa rendelése jegyében zajlik, a cinterem, az arcképcsarnok leikeivel, köztünk élő holtakkal folytat swedenborgi beszélgetést (ilyen túlvilági üzenetet kódol a rég törölt telefonszámnak a szövegbe iktatása), melyeket sebesen lejegyez. A regény a nyelvkeresés dokumentuma, az aleatorikus szerkesztést (Kodolányi Gyula) ez inspirálja, a meg nem haladott Prae négydimenziós poétikájának erőterében. E vonatkozásban a vizuális és a verbális eltérő szemiotikái rendszerében a transzverbális pontjainak irányába mutat, e dilemma rejlik egyik mondatában: „Szét kell választanom az irodalmat és a képzőművészetet." Az archaikus helyesírás beemelésének gesztusa önmagában is a tudat és nyelv szétválaszthatatlanságát alakítja a nyelvi börtön metaforájává, a közhasználat körén kívül eső nyelvi elemek mítoszteremtő képességet nyernek.

106