Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)

2016 / 4. szám - Tornai József: Kép és szellem

amelyben a mi Naprendszerünk is működik. Marteen Rees, a cambridge-i egyetem asztronómiai intézetének igazgatója munkájában olvasom: „Amit hagyományosan világmindenségnek nevezünk, talán csak egy nagyobb egység része. Számtalan világegyetem létezhet, amelyekben egészen más törvények uralkodnak. Az a világegyetem, amelyben mi kialakultunk, ahhoz a nem mindennapi részhalmazhoz tartozik, amely lehetővé teszi a sokszínűség és a tudat kifejlődését."

Itt a lényeg: hogy mekkora a kozmosz, egyetlen emberi lény sem tudhatja, és nem is fogja tudni. Természetes, hogy a mi kozmoszunkat a régi kultúrák és vallások egyetlen élőhelynek gondolták, és ehhez szabták fölfogásukat is. Halászó- vadászó-gyűjtögető őseink, de még a mezőgazdaságra áttért, sőt városokat és államokat építő népek is az úgynevezett animizmus szellemében gondolkodtak; az animizmus máig is fönnmaradt sokféle babonában és vallásos tanításban. Eszerint minden természeti lénynek szelleme, lelke van. Jó és rossz szándéka. Az embernek ehhez kell alkalmazkodnia; ma tudjuk: ez csak az első lépés volt a világ és a lét értelmezése felé. Tudomásom szerint többek között Buddha is leszámolt ezzel a hiedelemmel. Vallássá válva a buddhizmus mégis megőrizte animista vonásait, sok helyen még Buddhát és szobrait is imádattal övezik.

A könyvnek más titka is van. Mi ez a titok? Az, hogy lapjai világítanak. Nem ismertem még fotóművészt, aki ennyire figyelembe vette volna a napszakok változásait. Ennek az a következménye, hogy minden kisebb vagy nagyobb részlet tiszta fény és szín lett. Mintha csak valamiféle különleges hangszert talált volna ki, amelyen aztán kedvére cserélgetheti a kéket a zölddel, a zöldet a bíborral, a fenyegető szürkét az ártatlan hajnal aranyával és fehérjével. A legnehezebben megközelíthető sziklatetőt is megmássza, hogy a választott üreges vagy élekkel szaggatott kemény formát megfelelő szögben fölvehesse. Egyik-másik téma esetében azzal sem törődve, hogy ez mennyi idejébe és fáradságába kerül.

Kosát azonban nem csak a kövek formázatai tartják izgalomban. Európába kerülve ugyanilyen figyelemmel kíséri lencséjével a templomok, épületek, városok geometriáját is. Az Egyesült Államokban a felhőkarcolók acélból és üvegből eggyé varázsolt, mérhetetlennek látszó, tiszta síkjai ragadják magukkal képzeletét. Az ezekről készült képeit megigézve néztem, mert bár jártam ott, a szinte kozmikussá nőtt síkoknak a méretét és nagyszerű eleganciáját nem fogtam föl kellően. A szerkezeti rend mindenütt megragadja. Képeiben a természet lelkét és az emberi lélek természetét keresi. Egy zöld mezőben árválkodó magyar gémeskútban éppúgy megtalálja, mint egy fehér falú japán ház sötét ablakában. Az európai gótikus katedrálisokban éppúgy, mint a Biblia-béli sivatagokban. A patakok, a folyók és a tengerek kékjében éppúgy, mint a végtelenbe vesző egek világában.

Kosa azt vallja, hogy bár nem hívő, hozzá a zen-buddhizmus áll szellemileg- lelkileg a legközelebb. Azt hiszem, hogy a meditáció kultúrájának közvetlen megismerése, a keleti gondolkozásban való elmélyedés nélkül Az idő egésze nem születhetett volna meg. Kosa tudja, hogy az ember lát és néz, de az embert is látja és nézi „valaki".

87