Forrás, 2016 (48. évfolyam, 1-12. szám)
2016 / 4. szám - Pomogáts Béla: Temesvár a magyar irodalomban
Temesvár volt Dózsa György 1514-es parasztháborújának utolsó színtere, Szapolyai János erdélyi vajda (későbbi király) serege ott győzte le a „kereszteseket", ott ítélték szörnyű kínhalálra: tüzes trónusra a felkelés vezérét. Mindez mély nyomot hagyott irodalmunkban, a város történetéhez fűződő szépirodalom igen széles körben mutatta be a „keresztes had" vereségét és a parasztvezér borzalmas halálát. Az 1480 és 1516 között élt Taurinus (eredeti német nevén: Stieröxel, magyarul: „bika") István gyulafehérvári kanonok és vikárius, a magyarországi humanista irodalom neves személyisége, 1519-ben Bécsben megjelent Stauromachia, id est cruciatorum servile bellum című, latin nyelven írott verses munkájában egyházi feletteseinek: Bakócz Tamás esztergomi érseknek és Várdai Ferenc gyulafehérvári püspöknek a felfogásához igazodva súlyosan elítélő szavakkal bélyegezte meg a parasztháborút és ennek vezérét. Munkája végén a következő (naturalista részletektől sem tartózkodó) képet adta Dózsa György kínhaláláról (Muraközy Gyula fordításában): S tépi le már sok vér szennyezte ruháját róla a hóhér, majd égő botot ád a kezébe, és tüzesült koronát illeszt fejedelmi fejére, s úgy ékíti királyi díszekkel, mint fejedelmet. Pór ha szítóját, szökevényét, gaz vezetőjét csúfolják a királysággal, s hóhéra szavára sárga halántékát izzó vaspántba szorítják. Megroppan széles koponyája; szemén meg az orrán s nagy fülein meg szájüregén agya nedve kibuggyan, így csöpög épp az aludttejnek sűrű folyadéka, míg ritkásan szőtt szita nyomja, a tölgyfaedényből, s így folyik el sűrű lyukakon kiszorítva a nedve, mint agya itt a tüzes pánttól szétnyomva szivárgott, s rettenetes folyadék szennyével lepte be arcát. Nádvesszővel űzött szolgái csapatja körötte táncot járt szilajon, s vad urát gúnyolta: királyát. Majd, fenyegetve kivont tőrrel, hogy jelt ad a vajda, rontva reá rágják, szaggatják puszta fogukkal; tépik a szétroncsolt tagokat, nyeldesve, amit már megrágtak, s azután kezdik szürcsölni kiomló vérét is - nyomorult szolgák! - eltelve a hússal. Dózsa György történelmi és irodalmi megítélése természetesen a múló évszázadok során teljes mértékben átalakult, ebben nagy szerepet kapott a szépirodalom, így Petőfi Sándor A nép nevében, Ady Endre Dózsa György lakomáján vagy Történelmi lecke fiúknak, Juhász Gyula Dózsa feje, Illyés Gyula Dózsa György beszéde a ceglédi piacon, Sárközi György Magukért lázadó Dózsák, Sinka István György vezér a füzeknek suttog, Csanádi Imre Dózsa György népe, Jankovich Ferenc Cegléd ünnepére, Székely János Dózsa, Juhász Ferenc A tékozló ország és még jó néhány költemény. (Ezekből a költői művekből Tóth Gyula adott közre 1972-ben Dózsa - magyar költőik versei címmel gazdag gyűjteményt.) Hivatkozhatom prózai művekre is, így Eötvös József Magyarország 1514-ben című, 1847-ben az olvasó elé került regényére, amely a megértés szándékával közeledett Dózsa György alakjához, vagy Szabó Pál 1947-es, A nagy temető című regényére, amely korának felfogása szerint a magyar történelem és a népi szabadságmozgalmak nagy hőseként mutatta be a parasztvezért. Sárközi György Dózsa című, 1939-es és Illyés Gyula Dózsa György című, 1956-os drámai műve ugyancsak belső azonosulással beszélt 1514 tragikus eseményeiről. Közülük 50
